Interjúk

Interjú HardCandyval

 

(Az interjúvolt)

Reyklani: Helló HardCandy! Nagyon örülök, hogy elfogadtad a felkérésem, és hajlandó vagy alávetni magad egy amatőr interjúnak! Az első kérdésem nagyon általános: mióta írsz fanficeket?

HardCandy: Szia. Én örülök a felkérésnek. Meglepett, de nagyon örültem neki. :)

Fanficeket körülbelül öt éve írok, de ezek közül nagyon sok nincs - és soha nem is volt - publikálva, mert akadt jó pár, amit nem mertem felvállalni. Az első írásaim szörnyűek voltak, nem is tartottam meg őket, aztán volt egy hosszabb időszak kihagyásom is. Ami azt illeti, az egykor publikált írások is le lettek mára törölve, és csak a "frissek" vannak fent, azaz amik már idén születtek.

R: Elég hosszú ideje gyűröd az ipart, legalábbis az én szemszögömből nézve. Viszont előfordul olyan is, hogy a fandomok mellett az ember lánya saját karakterekkel is szerencsét próbál. Szoktál írni nemfic történeteket is, vagy ezt meghagyod másnak? 

H: Hűha, erről aztán tudnék beszélni akár napokig. Megfigyeltem, hogy a legtöbb amatőr írónál a fanficek jelentik az első lépést, aztán jöhetnek a saját sztorik. Hát, nálam ez pont fordítva van; amióta az eszemet tudom, írok. A fanficekkel csak később kerültem kapcsolatba, és a mai napig is vannak saját történeteim, amik közül a legtöbb nem éri meg, hogy befejezzem. Jelenleg is van kettő, amin komolyan dolgozom, egy krimi és egy fantasy - ez utóbbi idén ünnepli a 10. születésnapját - de még persze nincs befejezve, folyamatosan dolgozom vele. Azt hiszem most érte el a végleges formáját, mert ugye az évek alatt rengeteg változáson ment át, illetve az írói stílusom is most került olyan állapotba, hogy megéri dolgozni vele :). Szóval a helyzet úgy áll, hogy a fanficekbe azért vágtam bele anno, mert tökéletesek voltak írói gyakorlatnak. Aztán persze a rabjuk lettem. Tulajdonképpen én az a soha meg nem nyugvó típus vagyok, és ahogy Alíz mondá: Néha reggeli előtt valamikor 6 képtelenség is eszembe jut. Ez rám is igaz, folyamatosan agyalok valamin - meglévő vagy új történet, karakterek, helyszínek, nevek stb. folyton van nálam egy jegyzetfüzet, hogy mindig le tudjam írni, ami az eszembe jut, szóval a saját történetekkel is rengeteget foglalkozom (néha már betegesen sokat, ami azt illeti), aztán majd ha elkészülnek, akkor kiderül, hogy kiadóhoz kerülnek-e, vagy blogra :)

R: A füzet és a toll, mindig ott lapul a táskádban, ezek szerint, neked is. Esetleg van olyan alkotásod, ami el is készült és úgy érzed, hogy vállalható? Valamint, hadd csapjam még hozzá, hogy nem gondoltál-e még arra, hogy amolyan önmotiválás céljából, befejezetlen regényedet esetleg elkezd feldobálni a blogra?

H: Füzet (valójában egy sherlockos kis mappa) és toll elmaradhatatlan kellékeim. nélkülük sehová.

Egy történetem van, ami elkészült, és sokáig vállalhatónak is gondoltam, de rájöttem, hogy nem az, eléggé át kellene dolgozni, hogy jó legyen, szóval ennek is neki kellene majd állnom, de azt hiszem, hogy szegénykém a lista legvégére kerül. Ez egyébként vérfarkasos fantasy, de inkább a földhözragadt fajtából.

Pont egy hete talált meg a gondolat, hogy mi lenne, ha a blogon...?, de elvetettem, mivel alapvetően fanficblogot vezetek, nem akartam belekeverni sajátot - ne kérdezd miért, én sem tudom megmagyarázni. De elképzelhető, hogy egy közvélemény-kutatás alkalmával kiderítem, hogy lenne-e rá igény :)

R: Ha ez megnyugtat, én szívesen olvasnám. Nos, hogy ezt így megbeszéltük, nyergeljünk át egy nagyon kényes, nagyon intim, nagyon kijön- a-könyököm fajtájú kérdésre: honnan és miért ez a név?

H: hú, tényleg? :) ennek örülök, mmint hogy szívesen olvasnád :)

A név eredete számomra vicces - bár másnak biztosan nem annyira. Barátnőmmel ültünk egy kávézóban, és azokkal a csomagolt kis cukrokkal bajlódtunk. A barátnőm rántott egy hatalmasat a zacsin, és minden tiszta cukor lett. Ő annyira meglepődött, hogy felkiáltott: "vigyázz, harcias cukor!" aztán a csomagolt cukor megkapta a "harci cukor" titulust, nekem pedig valahogy nagyon megtetszett ez a név, és pont akkor regisztráltam youtube-ra, úgyhogy elloptam, mert jobb ötletem nem volt. Eredetileg angolul szerettem volna használni, mint hard candy (hangzatosabban csengett kicsiny füleimnek), de ez már foglalt volt. Innen ered, hogy egyik helyen Harciczukorként, másikon pedig Hardcandyként bukkanok fel.

R: Ez aranyos, és teljesen logikus. A való életben is harcias vagy? 

H: Hahaha, az a baj, hogy igen :) Hirtelen haragú és haragtartó is, viszont tudok olyan lenni, akár a felolvasztott cukor, szóval azt hiszem tökéletesen illik rám ez a név. Hangulatember vagyok, ami sokszor nagyon megnehezíti a saját és a környezetemben lévők életét is.

R: Legalább soha nem unatkozol. Esetleg sportolsz valamit, hogy ezt levezesd/kordában tartsd/vagy, csak mert szereted csinálni?

H: Igazság szerint nem, és ez egyre jobban bosszant (mert lusta dög vagyok!). Görkorizni eljárok nagy ritkán, esetleg biciklizni, de rá kellene vennem magam, hogy ez sűrűbben előforduljon. Néha megfordul a fejemben, hogy futhatnék is. Néha.

Egyébként van egy szobabiciklink. Ruhaakasztónak egész jól funkcionál.

R: Talán beszélj rá valakit a környezetedből, hogy korizzon veled, úgy izgalmasabb és szórakoztatóbb. Mondom én ezt, aki szintén lusta dög, mert két hónapja nem ment el edzésre.
Nos, elérkeztünk az utolsó kérdéshez, ami stílszerűen a fandomokhoz kötődik. Melyik volt az a könyv/film/sorozat, amiből sikerült összehoznod azt a szituációt, amit érzésed szerint még soha senki/nagyon kevesen írtak meg?

H: Ajjaj, a'sszem bajban vagyok. Van egy többfejezetes, és természetesen befejezetlen HP fanficcem. Voldemort lányáról szól, aki Pitonnal szándékoztam volt összeboronálni. Azért kezdtem bele, mert úgy gondoltam, hogy Voldemortnak nem sokan írtak gyereket, legalábbis én kb. egyet olvastam csak, max. kettőt. Egy ideig fent volt Merengőn, de nem volt időm rá az érettségi miatt, aztán fel is adtam a küzdelmet vele.

 De különösebben nem hiszem, hogy írtam volna valaha is olyat, ami nagyon ritkának/teljesen újnak számított volna.

Óó, van egy Piton vs dr House egypercesem is :D egy Merengős kihívásra született meg. na, ez talán egyedinek mondható :D szegénykéről már majdnem meg is feledkeztem.

R: Miket el nem tűntetsz a szőnyeg alá! Pedig azt megnézném, ahogy Voldemort a kamasz lányát neveli! Azt az egypercest pedig légyszi juttasd el hozzám, mert érdekelne. Köszönöm, hogy ilyen remekbe szabott válaszokat adtál, és ahogy a publicista jedik mondanák: Az olvasottság legyen veled!

H: A Pitonost biztos elő is bányászom, most nagyon örülök a felfedezésnek, hogy ilyenem is van - habár nem mai darab -, és köszi, hogy eszembe juttattad :D

A Voldemortos pedig inkább angst, eléggé sötét. Ezért is adtam fel, mert depisen kezdtem neki, és tudtam, hogy nem lenne jó vége :).

Köszönöm, hogy részt vehettem ebben, nagyon izgalmas volt, és nagyon megtisztelő is!

Az olvasottság legyen veled is ;)

Interjú Kiddyvel

 (Az interjúvolt)

Reyklani: Szia Kiddy! Nem engedtem, hogy megúszd, szóval most szenvedj és sikoltozz! Nos, kezdjünk valami könnyeddel, mondjuk az ujjroppantóval. Mindannyian ismerjük a MorMorhoz fűződő gyengéd érzelmeidet. Hogyan alakult ki ez nálad?

Kiddy: Hűha, pont a közepébe! Emlékszem azokra a szép, békés időkre, amikor még csak a Johnlockot és a Mystradet ismertem, de egyik sem állt hozzám igazán közel. Aztán egy szép nap belefutottam egy angol MorMorba és mit ne mondjak, azonnal beleszerettem. (Eleinte azt hittem én hagytam ki egy részt, hogy nem találkoztam Moran ezredessel.) Különösen a kapcsolatuk dinamikus, önpusztító jellege ragadott meg. (A MorMor egyébként svédül nagymamát jelent. Ez milyen menő már! *.*)

R: Igen ez a veszély fenn áll a BBC Sherlocknál. Én anno, mikor még csak fórumokon olvastam a sorozatról a fürdőmedencés jelenetet nem tudtam hova tenni. Az önpusztító jelleg nagyon sokakat meg tud ragadni, és ha már itt tartunk, rákérdezek, hogy te a való életben is mazochistának vallod magad?

K: Nem, nem igazán. Persze, néha jól esik szenvedni, ha pedig totál kész vagyok, inkább kapjam meg egybe a rossz dolgokat. Szadista is csak olyan értelemben vagyok, hogy szétcikizem, akiket szeretek, amiért általában kicsinálnak egy szekrénykulccsal, szóval igen, azt hiszem, végül is mazochista vagyok.

R: Ó a szeretet fájdalmas is tud lenni! Bár a szekrénykulcs dolgot, bevallom, nem nagyon értem, bár biztos erre is van jó indok. Szóval akkor körülötted van egy keménymag, akik nem hátrálnak meg érdekes szeretetkinyilvánításaidtól. Ha szabad megkérdeznem, hány embert mondhatsz a barátodnak? És ha már barátok: felhasználod őket egy-egy novelládban, regényedben?

K: A szeretet nálam mindig fájdalmas és csak egy hajszál választja el a bűncselekménytől. Olyan közeli, mindig minden hülyeségben veled és sohasem ellened, és előbb tépjük ki a nyelvünket, minthogy ellened legyünk barátom három van. Ők az abszolút kemény mag. :) És egyszer használtam fel egyiküket egy novellában. Elolvasta. És közölte, hogy neki zöld szemei vannak. Kéket írtam. És ne merjem azt írni, hogy karcsú, mert egy kövér dög és éppen diétázik -.-" Aham. Azóta nem írom bele őket semmibe, főleg, mert így túlságosan is rájuk koncentrálok, ahogy arra rájöttem.

Jah, és utána lecsekkoltam: kék szemei vannak a drágámnak. Óriási téveszme áldozata.

R: Mindenki máshogy reagál a népszerűségre. Azért szegényt ne javítsd ki, tegye meg ezt helyetted a barátja. Nos, térjünk rá a következő kínzási eszközre, akarom mondani napirendi pontra. Kicsit sablonos, de nem hagyható ki, legalábbis számomra. Írsz, írtál, tervezel írni saját novellát?

K: Ebben a sorrendben. Írok, írtam és tervezek írni saját novellákat, de hogy mi lesz a sorsuk, az nagy kérdés. A legtöbb az asztalfiókban végzi, alaposan eldugva, titkosírással. Egyelőre tökéletesen elég a tudat, hogy próbálkozom, fejlődök és talán egy nap írok majd valami értékelhetőt is.

R: És itt szoktam én felkiáltani, hogy: Mutasd meg! Hidd el, annyira nem lehet rossz, de természetesen nem kényszerítek rád semmit. Az interjú kivétel és erősíti a szabályt. Csak mindig megörülök az ilyen megnyilvánulásoknak. De ha már így megmondtad, akkor lehet tudni, hogy hasonlóan sötét tónusúak, mint a ficeid? Lehet azt mondani, hogy ez a stílusod?

K: Talán majd egyszer publikálom az elfogadhatóbb darabokat, de ahhoz kell. .. az a, tudod az a fura nevű dolog... öhm, ja. Bátorság.

Szeretem a sötét tónust, ha nem úszik minden rózsaszín ködben, ha egyszerre reflektál valami az életre és a halálra. Szeretem, ha valami kitépi a lelkemet és átalakítva visszateszi. Remélem, hogy egy nap majd én is kiváltom valakiből ezt a hatást.

Hogy mi is az én igazi stílusom ... nos, arra még nem igazán jöttem rá.

R: Ha tudnád, hogy mennyire irigyellek azért, mert képes vagy erre! Bezzeg nekem csak folyton a könnyedebb dolgok jönnek ki a tollamból. Jó, ez furán hangzott. Különben ha ez segít, nálam folyamatosan kiváltod. Nos, ha olvasók. Létezik számodra olyan, hogy tökéletes olvasó?

K: Köszönöm, örülök, hogy így gondolod. Szerintem az olvasó alapból tökéletes. Ha valaki veszi a fáradtságot, hogy átrágja magát az agyzsibbasztó szárnypróbálgatásaimon, és esetleg még kommenteli is őket, nos, őt szeretem. Mert tökéletes: 3

R: Bátran mondhatom, hogy mindenki boldog lehet ettől a választól. Nos, most, hogy már ilyen sok mindent elárultál magadról, úgy hiszem, hogy megkímélhetem az életed. Elérkeztünk utolsó kérdésünkhöz, amivel sajnos az ötmilliót nem, de a boldog véget talán megnyerheti. Ha egyszer lenne akkora mázlid, hogy rendezhetnél egy külön filmet Lokiról, Tom Hiddlestonnal a főszerepben, milyen történetet, jellemet adnál neki? Itt gondolok arra, hogy inkább a klasszikus mitológiai alakját használnád, vagy az Avangers-félét? Nyugodtan nyilvánulj meg, ne fogd vissza magad!

K: Úristen!! Ez a kérdés *_* Nem tudod, mit szabadítottál el.

Ugye van az a fehér folt a sztoriban, ami Loki lezuhanásától tart az Avengersig. Utóbbiban Loki arról mesél Thornak, hogy olyan világokat látott, annyi furcsa, különös és kegyetlen dolgot, amit a bátyja el sem tud képzelni. Az utazás alatt lett- gondolom én- elárult gyermekből bosszúszomjas férfi (látszólag, igazából még mindig csak egy gyerek). Ezt az utazást dolgoznám fel, megmutatnám, hogy Lokit hogyan emésztették fel a vele történtek, hogyan fogadta el, amin keresztülment, aztán hogyan változott meg a személyisége. Úgy képzelem, hogy valahogy sehol sem találja igazán a helyét és ezért megy a Földre. Ő a küszöbön hagyott gyerek klasszikus esete, ezt aknáznám ki (részben). A Thorban megismert jellemét használnám fel értelemszerűen, hiszen abból alakul át az utazás során az Avengersben látott Lokivá. (Persze tennék mellé ideiglenesen egy dögös kislányt, ami újabb csalódásokhoz vezetne) Lokiban rengeteg potenciál van, szerintem jól tudnánk együtt dolgozni.

És csemegeként elhintenék néhány mitológiai utalást, hogy akik a mitológiai Lokit szeretik, elégedettek legyenek.

Köszönöm a lehetőséget és hogy nem engedtél elfutni:) Egyáltalán nem bántam meg, nagyon élveztem.

R: Pontosan ilyet vártam tőled. Élvezet volt olvasni, és ha lesz egyszer időd, energiád, ihleted esetleg megírhatnád. Vevő lenne rá egy rakattal. Köszönöm, hogy válaszoltál, és hogy a kényszer ellenére mégis tetszett ez a disznótor! Az olvasottság legyen veled!

K: Háát. talán, majd egyszer :3 Én köszönöm, hogy rám gondoltál!

Interjú Lidérckével

 (Az interjúvolt)

Reyklani: Szia Lidércke! Köszönöm, hogy elvállaltad az interjút! A tapasztalatok azt mutatják, hogy a halálozási arány elenyészően csekély az interjúvoltak körében, úgyhogy nem kell aggódnod. Kezdjük is egy egyszerű, bemelegítő, a-könyököm-jön-ki kérdéssel. miért pont Lidércke?

Lidércke: Még a gimiben ragadt rám, amikor elkezdtem ilyen-olyan oldalakra regisztrálni a neten, és kellett valami becenév, amivel azonosulni tudok. Irodalomórán került szóba, hogy Madách hívta így a feleségét, Fráter Erzsébetet, aki Éva alakját is inspirálta. Akkor azért ragadott meg, mert úgy gondoltam, játékos is, kicsit veszélyes, titokzatos, misztikus, de nem egyértelműen rosszindulatú, inkább valamiféle huncutságot sugall. És ez akkor tetszett. Meg még most is, hiszen már vagy hét-nyolc éve megvan, és úgy érzem, ez idő alatt teljesen a részemmé vált.

R: Nahát, ez nagyon szép történet! És különleges is, és csendben megsúgom, hogy mélyen irigylem, hogy ilyen történet fűződik a nevedhez. És ha már szóba került az irodalom, van olyan költő/író, aki rendszeresen inspirál? Mindegy, hogy kortárs, nem kortárs, magyar, vagy külföldi.

L: Szégyen - vagy nem - de eddig komolyabb inspirációt, ami tartósnak bizonyult, és vissza tudom vezetni, inkább külföldi íróktól kaptam. Marguarite Duras stílusába, látásmódjába például nagyon bele tudok helyezkedni, nem véletlen, hogy a szakdolgozatom is róla szólt. Nabokovot is rettentően csodálom, főleg, amikor belegondolok, hogy nem az anyanyelvén írta azokat a műveit, amelyekkel elismert íróvá vált. Magyarok közül Krúdyt stílusát szeretem, gyönyörűen ízes és kifejező nyelvet használ. Sok mindenkit felsorolhatnék még, de most ők jutottak így hirtelen eszembe, és ez talán jelent valamit. Inspirálódás alatt én általában egyfajta látásmódot értek, ami nem áll távol a sajátomtól, összeegyeztethető vele, és ezért vonz. Az itt felsorolt szerzőkben talán az a közös, hogy mindannyian különös - bár más-más féle - érzékenységgel ábrázolják a választott tárgyukat. Az érzékenység mindig nagy hatással van rám.

R: A tehetséget észrevenni, dicsérni, példaképnek állítani vagy ihletet meríteni tőle, nos az egyáltalán nem szégyen és nem szabadna, hogy az legyen. Sajnos az általad említett szerzők jó felét nem ismerem, de ezt pótolni fogom. Amúgy te a való életben is érzékenynek tartod magad? Nem tévesztendő össze a sértődékenységgel! Szóval könnyen tudsz azonosulni álláspontokkal, megérted, még akkor is ha nem értesz vele egyet?

L: Ez egy igen összetett kérdés. :P Alapból rávágnám, hogy persze, abszolút. Elég sok problémám volt/van abból úgy általában az életben, hogy nem tudok egyik oldalra sem állni, mert túlzottan átérzem a másik indítékait, motivációit is... sokszor ez egy túltelítődéshez vezet, és akkor minden összezavarodik bennem, hogy a végén már azt sem tudom, én mit akarok, nekem mi a fontos.

Viszont talán pont emiatt kőkeményen ki is tudom zárni a világot, embereket, hogy csak az éppen engem érdeklő dologgal foglalkozzam. Ez utóbbi mondjuk már egy tanulás eredménye, és idő kellett hozzá. Tiniként egy katasztrófa voltam. :( (Tudom, hogy sokan érezzük ezt így, de én tényleg az voltam, bárki tanúsíthatja. XD)

R: Ezek szerint megtaláltál egy egyensúlyt, ami nem engedi, hogy feloldódj a világban, ami nagyon jó. De most evezzünk át más vizekre, mondjuk olyanokra, amiknek köze van az alkotásaidhoz. A Fragmentary díjat is nyert, így hát értelemszerűen ahhoz fog kapcsolódni a kérdés. Mi inspirálta a megírását? Esetleg volt egy jelenet, amiből kigyűrűzött ez az egész szívösszetörős csoda?

L: Először is, nagyon köszönöm, hogy ilyen szépen szólsz róla, és persze mindenkinek, aki végig követte és biztatott, na meg jelölte a díjra. :)

Nem titok, hogy elég sok minden inspirálta. Rengeteg Sherlock ficet olvastam, mielőtt aktívan bekapcsolódtam a fandomba, főként angolul. Aztán, amikor elkezdtem magyarul is olvasgatni, belefutottam egy sor olyan írásba, ahol Sherlockot rettentően OC-nak éreztem, és azt gondoltam, hogy áááá kell valamit írnom, hogy meglássam, nekem hogy megy. Ebből a hirtelen felindulásból született a 'Kitörölni John Watsont', és olyan pozitív visszajelzéseket kaptam, hogy felbátorodtam, és belevágtam a Fragmentaryba.

Leginkább, ami a konkrét stílust illeti, Ivyblossom: The Progress of Sherlock Holmes című eszméletlen írása hatott rám, például a zárójelek ötlete innen jött. Amiben eltértem nagyban tőle, hogy nekem az ő Sherlockja nem hogy nem szociopata, de szinte már hihetetlenül kiemelkedő érzelmi intelligenciával rendelkező karakter, aki a saját érzelmeit is sebészi precizitással boncolgatja. Sherlock nekem nem ilyen, Sherlock karakterének a lényege, hogy nincs jóban az érzelmi oldalával, nincs, vagy csak alig van rálátása. Ebből aztán írás közben érdekes dolgok születtek, például Sherlock mindig nagyon filozofikus lett, amikor érzelmek kerültek szóba. Nagyon élveztem, hogy minden fejezetben valami új motívummal, gondolatmenettel, szimbólumrendszerrel kell előállnom, nem csak annyi volt, hogy na, akkor vegyük fel ismét a történet szálait.

Több jelenet is megvolt már a fejemben a legelejétől, például a jelenet Irene-nel az utazásuk előtt, a nagyjelenet Maryvel, vagy az esküvő. Viszont sosem úgy fogok neki egy történetnek, hogy precízen megtervezem, hanem van a fejemben egy pár kép, jelenet, és menet közben meglátom, hogy passzolnak össze. Olyan is van, hogy valamelyiket el kell vetnem, de akkor az esetleg később egy másik történetben felhasználom.

R: Mindig is sejtettem, hogy a zseniális írások mögött kemény munka áll, de örülök, hogy ez bebizonyosodott. Valamint, hogy te is ugyanannyira élvezted írni, mint mi olvasni. Sherlock karakterével nekem nagyon nehéz bánnom, és épp ezért különösen csodállak, hogy neked ilyen jól sikerült őt megfognod. Még egyszer gratulálok! De ha már fandomok, akkor van olyan, ami a nagyközönség számára esetleg ismeretlenebb, de te szereted és esetleg írtál is velük, mondjuk füzetbe, vagy írnál velük?

L: Ó, nem jut most ilyen eszembe. Az az igazság, hogy én a fandomok területén (is) rettentően obszesszív tudok lenni: ha belehabarodok egybe, akkor kipréselem belőle a szuszt is. Néha egész hétvégéket el tudok tölteni azzal, hogy ficeket, cikkeket olvasok, képeket, videókat nézek, szóval szerintem még szerencsém, hogy viszonylag kevés fandom tud megmozgatni. :)

R: Pedig én most titokban imádkozom, hogy minél több mozgasson meg, hogy még több történetben élvezhessük a stílusodat, írásaidat. De ez az alaposság ki is érződik a műveidből. Én ez a hirtelen felindulásból elkövetett típus vagyok, ez is látszik, gondolom. De hamarosan elérkezünk utolsó kérdésünkhöz. Ez az utolsó előtti. Mary eléggé megosztó jelenség a rajongói társadalomban. Te hogy vélekedsz Mary/John/Sherlock hármasról?

L: Én nem érzem az írásaidon, illetve inkább azt érzem, hogy szeretsz kísérletezni, és az azzal jár, hogy kell egy kis idő, amíg az ember belövi a karaktereket. Én ezt az időt kihúzom úgy, hogy nem írok addig, amíg nem vagyok biztos magamban, inkább csak olvasgatok - de ez nem vall túl nagy bátorságra, szóval minden elismerésem, amiért bele mersz vágni viszonylag ismeretlen dolgokba! :)

No de Mary. Már beszéltünk arról, hogy elég vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Egy dolgot le kell szögeznem: nekem alapvetően Sherlock karaktere az, ami vonzó, amit kimeríthetetlenül érdekesnek találok, ami elviszi az egész showt. MELLETTE persze a többiek is tökéletesen ki vannak találva, nem kétdimenziósak, sőt, de kell nekik a Nap, ami körül keringenek. Mary színre lépését nagyon várom, mert azt gondolom az eddigiek alapján, hogy az interakciója Sherlockkal biztosan érdekes és szórakoztató lesz, no és ugye a könyvekből tudjuk, hogy Holmesnak jó véleménye volt Maryről. Viszont a Johnlock shipper legbelül azért néha feljajdul... igaz, amióta szégyentelenül Holmescest sztorikat is olvasok/írok, azóta jobban meg tudom emészteni kettőjük szétköltözésének gondolatát. Most, hogy belegondolok, a Mycroft/Sherlock kapcsolat felfedezése (mindegy, milyen értelemben) végül is egy logikus fejleménye az orrvérzésig történő Johnlock shippelésnek: mert hát, ha a jó doktor otthagyja Sherlockot, akkor már csak Mycroft marad neki.

R: Sherlock, mint Nap, amikor a Naprendszert felesleges dolognak tartja! Ezen én most jót nevetem, annak ellenére, hogy értettem a lényeget. Amúgy mit szólsz, csak sikerült némi önző dicsfényezést belecsempésztetnem veled, pedig megfogadtam, hogy nem teszem. Hát már mindegy. Viszont itt az utolsó kérdés. Szóval, ha lenne akkora piszok nagy mázlid, hogy rendezhetnél egy Sherlock BBC-s epizód, milyen lenne? Nyugodtan fejtsd ki, karakterektől kezdve, a cselekményen át az érzelmi oldalig mindent.

L: Hihi, nekem is eszembe jutott a hasonlattal kapcsolatban, hogy óóóó, az irónia! :)

 A BBC szerintem nem járna jól az én rendezésemmel, mert én bizony előtörténetet csinálnék, mondjuk a Carl Powers ügyből, vagy szimplán egy családi drámát a Holmes famíliával… Egy hatalmas dél-angliai udvarház, sötét titkok, két kivételesen intelligens fiú… amolyan Gosford Park fílinggel, ha láttad a filmet (ha nem, akkor még a Vágy és vezeklés hangulata hasonló, mint ami most kavarog bennem.) Valakit megöltek. Sherlock nyomoz, Mycroft próbálja megállítani. (Az egyik szülő a gyilkos? És ki halt meg? Családtag? Valaki a személyzetből?) Egy gyerekarc, amit félig kitakar az ajtószárny, ahogy nézi az íróasztalon szétterülő vértócsát. A holttest az asztalra borulva. „Nem én voltam az, aki felzaklatta őt, Mycroft!”  Vendégség van: sok gyanúsított. Léptek csikorognak a kavicsos úton a ház mögött. A gyerek Sherlock olyan, mint az árnyék: mindenhol észrevétlenül ott van. (Ki halt meg? Miért?) Sherlock figyel. Mycroft aggódik- sejti, mi történt. Tudja, hogy jobb titokban tartani. Fél. Sherlock megállíthatatlan.

Azt hiszem, most inkább azt láthattad, milyenek a gondolataim, amikor elkezdek egy sztorin agyalni… És persze ez az egész totál nem illeszkedik a sorozat világába. XD Ami Sherlockot illeti, inkább maradok a fanficeknél!

 

R: Pedig szerintem lenne vevő az előtörténetre is. Az ember úgyis alig tud valamit Sherlock múltjáról, így hát két kézzel kap minden információmorzsáért. A filmet nem láttam, ijesztően le vagyok maradva ilyen szempontból. De nekem tetszik az ötlet, remélem, egyszer viszontláthatjuk valamilyen formában. Ha lesz rá időd, energiát, kedved, természetesen csak akkor. Hát, ennyi lett volna mára hölgyeim és uraim! Köszönöm Lidércke, hogy elvállaltad! Az olvasottság legyen veled!

L: Köszönöm neked is, hála a nagyszerű kérdéseidnek, alig voltam csak zavarban.