Az Álmom

Tulajdonképpen egész röhejes ez a dolog az írással.
Ha az ember lánya egyedül fekszik az üres szobában, behunyt szemmel nézi a plafonon táncoló színes karikákat, és történetesen odakint nem üvölt sem a kutya, sem a mentő, akkor hajlamos túlmisztifikálni az alkotást. Az irodalmat, a könyveket, a tollat és a papírt, és valami olyasmikről képzeleg, hogy varázsló, boszorkány, hiszen a semmiből, egy rakás vonalból, pontból és fekete-fehér pacákból valami létrehoz. A feketét ráönti a fehérre, majd a pálcikával pontokat és vonalakat köt össze, amikből hirtelen szavak lesznek, a szavakból mondatok, a mondatokból pedig történetek. Pontosan nem lehet tudni, mikor válik a káoszból rendezettség, hogy aztán az érzelmeket megint a káoszba taszítsák, hogy aztán újfent renddé lehessenek, de nagyon jó érzés figyelni ezt a spirált, aminek soha nincs vége.
És ha az ember lánya ügyes, sokat gyakorolt, és benne van az a szikra, amit tehetségnek hívnak, akkor ezek a történetek elkezdenek élni. Kilépnek azok közül a korlátok közül, amit felállítottak neki, és önálló utakra indulnak, ahol megint csak ilyen játszadozó, komoly varázslókkal és boszorkányokkal találkoznak, és ha szimpatikusak egymásnak, hát maradnak egy kicsit. Ilyenkor mindig eszébe jut az ember lányának, hogy fanfictionírás közben halhatatlan karakterekkel dolgozik együtt és sírni szeretne a megtiszteltetéstől, hogy szóba állnak vele. Azt most ne említsük meg, hogy egy ideig tűzzel-vassal küzdött a fanfictionok ellen.
Aztán reggel, ahogy kialudta magából a bölcselkedést, és cserébe homályos emlékeket kapott arról, hogy éjszaka békét kellett kötnie egy falka vérfarkassal, akik viszont egyáltalán nem akarták a békét, vagy épp egy orka kíséretében járta be a tengerek félelmetes mélyét kalózkincsek után kutatva, nos akkor a legmagasztosabb gondolat, ami eszébe jut, hogy nem kéne hajnalig olvasnia. És a kezeit is pihentetnie kéne, mert már megint sajognak, nemcsak az ínhüvely, hanem kézhát is. Bár az egyformán lehet a gépeléstől és a vívástól is.
A józan nappali fényben aztán, mikor leül írni az aktuális kedvenceit hallgatva, az ötlik fel benne, hogy ki a francnyavalya beszélte már megint rá arra, hogy írjon valamit egy tök lehetetlen párossal? No, nem mintha annyit kellene noszogatni, sőt kifejezetten várja a kihívásokat, de mindig elérkezik a pillanat, amikor ráébred, hogy már megint mit művelt.
Nos, azzal a vágyálmávál, hogy ír egy könyvet, pontosabban egy novelláskötet, nem érkezett el ez a pillanat. Vagy nem elégszer érkezett el.
A franc se tudja, de ami rosszabb, hogy én se.
Pedig belevágtam, sőt mi több Candyt is belerángattam. Az a drága, pótolhatatlan lány, aki minimum három ajándékkosarat, meg egy egyéni sztriptízt érdemelne Bentől, rábólintott, hogy nemcsak az illusztrátorom lesz, hanem a szerkesztőm is. Már csak ezért megéri az egész, ugyanis a gyönyörű, páratlan, csodálatos nem kifejezés a rajzaira. Se az írásaira.
Ilyen szempontból pocsék alak vagyok, mert megunom, nem csinálom elvesztem az érdeklődésem, és az erőszak sem mindig megoldás. Ráadásul nincs az a határidő, amit ne tudnék újraértelmezni, ahogy azt ti is tapasztalhattátok.
Na de miről is akarok én novellákat írni?
Valami olyasmikről amiket globális problémaként lehetne aposztrofálni: előítéletek, pénz és szépséghajszolás, drogok és ilyenek.
Valójában azonban olyan dolgokról, amik nem egészen hétköznapiak, hiszen én magam se vagyok hétköznapi. Inkább egy kissé fura, vagy nagyon. Nem tudom, én néha érzem magam egy UFO-nak aki eltévedt az űrben és itt kötött ki a Földön és valamilyen röhejes optimizmussal, vagy épp elkeseredett reménnyel, áll hozzá a dolgokhoz. És még haza sem akar telefonálni, mint egy rendes földönkívüli. Bár titkon reménykedem abban, hogy majd megszán egy Idő Lord :)
A blogomon körülnézve, láthatjátok, hogy írás területén is a bizarr, furcsa, szokatlan, groteszk stílus dominál, és mindig én vagyok a legjobban meglepődve, minden egyes alkalommal, mikor kommentet irtok. És minden egyes alkalommal úgy ragyogok, mint egy atomreaktor a felrobbanása előtti pillanatokban.
Tulajdonképpen nektek, meg a rengeteg bíztatásotoknak, köszönhető, hogy belevágtam ebbe a régi álmomba, ami még akkor is megéri a fáradságot, a káromkodást, a begörcsölt, meghúzott kezeket és a sztárhisztit, ha nem adják ki.
A fenti kép, pedig tényleg olyan, mintha én lennék, csak nekem nincs írógépem, és még laptopom se.

Ha valami érdekelne ezzel kapcsolatban, vagy csak úgy érzed, hogy random energiát és virtuális seggberúgást akarsz küldeni, mint a tv-jósok, netán neked is eszedbe jutott valami, az írásról magáról, akkor ne fogd vissza magad.
Ellenben ha épp szerkesztőnek, kritikusnak vagy én-ezt-jobban tudomnak érzed magad, inkább etesd a kacsákat. Köszi!