Eredendő bűnök, tanult erények - 1. fejezet: Nem kellett volna, hát elromlott

Következő fejezet

Tartalom: Sam bezárta a Pokol Kapuját, de most haldoklik. Castiel nem tudta megakadályozni az angyalok bukását és ő is emberré vált, akárcsak a démonlétből kigyógyított Crowley. Dean megpróbálja egyenesbe hozni a dolgokat, de korántsem biztos, hogy ez sikerül is neki. Az egyetlen esély az lehet, ha együtt, közösen próbálják elsimítani a helyzetet.

Páros: Destiel, Mooseley

Fandom: Supernatural

Műfaj: hurt/comfort

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: slash, vér, kínzás, durva beszéd, nem veszi figyelembe a kilencedik évadot, headcanonok, még mindig van magázódás

Zene: Persze, hogy van! Fejezetenként egy-vagy két dal, így a teljes lista csak a végére áll össze. Íme, az első

Megjegyzés: Én ezt novellának akartam. Ehhez képest a történet úgy döntött, hogy ő kisregény akar lenni. Mivel tapasztalatból tudom, hogy a nagyobb lélegzetvételű dolgokat nehezen, vagy sehogy sem fejezem be, ezért csak remélni tudom, hogy most megtöröm ezt az átkot. Ahogy azt is, hogy sikerül annyira lekötnöm titeket, hogy rugdossatok a folytatásért. Minden fejezet külön fel lesz címkézve, ez viszont még ilyen átfogó leírás, szóval senki ne lepődjön meg a változásokon. A kép ugyan menőbb, mint a sztorim, de talán ez utóbbi is olvasható. Fogalmam sincs mi baja a bloggernek a betűtipussal, ugyanúgy Times New Roman 12-es gépeltem, mint eddig, ha valaki tud megoldást a problémára jelezze kérem. 

Dean összeszorított foggal ült a volán mögött, előrehajolva, mintha a benne tomboló türelmetlenség gyorsabb tempóra ösztökélhetné az így is padlógázzal süvítő autót. Sem a rádió, sem a lejátszó nem volt bekapcsolva, semmi nem nyomta el a kocsiban uralkodó fájdalomtól terhes csendet. Dean nem akarta, hogy akár egyetlenegy kósza dallam elterelje a figyelmét a haldokló öccséről. Néha vetett rá egy aggodalmas pillantást, de ennél többet nem tehetett érte. Kórházba kellett jutnia a lehető leghamarabb, s ezúttal nem ért rá a közúti rendőrséggel való játszadozásra. Szerencséjére aznap éjszaka máshol járőrözhettek, s az embereknek se nagyon akaródzott igénybe venni az utakat. Dean nem is kímélte a pedált, de úgy tűnt, hogy még ez sem lesz elég.

- Tarts ki Sam! – kérte a testvérét. A visszafojtott könnyektől rekedt volt a hangja, de nem érdekelte. Egyedül Sam számított. Sam, aki úgy hevert az anyósülésen, mintha máris meghalt volna. Viaszfehér bőrén még fel-felizzottak a varázslat utolsó energiacseppjei, lázas vörösbe borítva a kezét, a mellkasa alig emelkedett meg néha, a haja csatakosan tapadt a homlokára, épp, hogy csak élt. Dean minden meggyőződése ellenére imádkozott azért, hogy bírja még egy kicsit. Maga se tudta volna megmondani, hogy mit vár az orvosoktól, de bízott abban, hogy a ketyeréik legalább időt nyernek addig, amíg ki nem találja, hogyan hozza helyre.

- Sajnálom – szólalt meg Castiel a hátsó ülésen.
- Ne most Cas! – torkollta le azonnal Dean. Castiel nem ezt a hangnemet érdemelte volna, de úgy érezte, ha még egy problémával foglalkoznia kell, egyszerűen összeroppan. Cas nem tehetett arról, hogy Metatron emberré tette, ám ez most nem segített. Miért van az, hogy pont, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, akkor hagyja cserben?
Káromkodva vette be az újabb kanyart, az éjszaka erdőhangon zúgott el mellettük, de a percek korántsem akarták követni a példáját, anyatetű módjára vánszorogtak csak tovább.

Dean józanabbik, s kisebbik, énje tisztában volt azzal, hogy az angyal nem tehet semmiről, de túlságosan dühös és kétségbeesett volt ahhoz, hogy együtt tudjon érezni vele. Szerencsére Castiel kivételesen értett a szóból és csendben maradt, bár ez nem jelentette azt, hogy le is szállt volna a témáról. Dean komolyan elgondolkozott azon, hogy esetleg odaszól neki, hogy csukja már be a szemét, mielőtt lyukat éget a tarkójába.
Végül persze nem mondott semmit, csak vezetett tovább.

Kiértek a mellékutakról, ezt mi sem bizonyította jobban, mint a mellettük elszáguldó autók egyre gyarapodó száma. A reflektoraik élesen vágtak be az ablakon, Sam mindegyikre összerezzent, mintha a fájna neki a fény. Talán tényleg fájt neki.

Dean egyik kezével elengedte a kormányt, s végigsimított az öccse homlokán. Nyirkos bőre alól a láz forrósága sütötte a tenyerét, s ez még jobban megrémisztette. Megpróbált még gyorsabban menni, de az Impala elérte a teljesítőképessége határát. Dean az ajkába harapott, s nem igazán vett tudomást az egyre sokasodó lámpákról. Lakott területre ért, és úgy tűnt, hogy a szerencse kivételesen mellé szegődik, mert egy rendes városban kötött ki, ahol könnyedén találhatott egy kórházat, nem pedig a kisvárosnak csúfolt, néhány ezres lélekszámú települések egyikén.

Normális esetben megkérte volna Samet, hogy valahogy oldja meg a navigációt, de most más módszerekkel kellett kiigazodnia az ismeretlen helyen.

Hirtelen ötlettől vezéreltetve áthajtott a piroson, hogy aztán engedelmesen lassítson a mögötte felhangzó szirénázásra.

- Hova-hova ily nagy svunggal? – kérdezte tőle a rendőr. Tagbaszakadt fickó volt, egy medve orgánumával s Dean csak remélte, hogy nincs kötekedő kedve. Nem mintha nem gyűrte volna le, csak se ideje, se ereje nem volt a felesleges csatározáshoz.

- A kórházba. Meg tudná mondani hol van? Az öcsém… - nem tudta befejezni a mondatot. Nem tudta kimondani, hogy „haldoklik”. Csak a fejével intett az anyósülés irányába. A rendőr közelebb hajolt, szuszogása bepárásította az üveget. Alaposan végigmérte az ájultan heverő Samet, majd vetett egy kósza pillantást a hátsó ülésre is.
- Na és az urak? – kérdezte.
Dean egyrészt ordítani tudott volna a felesleges időhúzástól, másrészt meghökkent. Urak?
De hiszen csak Castiel ül ott!
Vagyis nem!
A kurva életbe.
Crowley. Teljesen kiesett a fejéből, hogy őt is bepaterolta a kocsiba, azzal a feltétellel, hogyha összevérzi a kárpitot darabokra szedi. Villámgyorsan hátrafordult és fenyegetően nézett az összevert férfira, de persze, hogy csak egy vigyor volt a válasz. Castiel is beszállt a néma fenyegetésbe, de Crowley nem zavartatta magát.
- Jó estét biztos úr! – kezdte a legbehízelgőbb hangján – Sajnálatos módon történt egy kis baleset és a barátomnak – itt Sam felé intett, - nagy szüksége lenne szakértői segítségre.

- Nem a barátod – szólt közbe azonnal Dean. Teljesen hátrafordult, keze türelmetlenül dobogott az ülés háttámláján, de ez nem hatotta meg Crowleyt, ugyanúgy mondta tovább:

- Ritka betegségben szenved, s ha nem veszi be a gyógyszereit még agresszívvá is válik. A roham után azonban elvesztette az eszméletét, de a gyógyszereit még tönkre tudta tenni. Ha nem jut be a kórházba akár meg is halhat. Azt pedig maga sem akarhatja.
Dean komolyan nem értette, hogy mégis miért segít neki, de abban biztos volt, hogyha kudarcot vall, a csomagtartóban fog tovább utazni.
- Átmentek a piroson – kapaszkodott a rendőr a hivatali szabályzatba. Gyanúsnak találta a kompániát, de hát annyi furcsaságot hall az ember, hogy akár még igaz is lehet a történetük.
- Mert reméltük, hogy így hamarabb megkapjuk az útbaigazítást. Óh és ha elfelejtettem volna, akkor most mondom, a betegsége fertőző.
Ez hatott. A rendőr úgy ugrott hátrébb, mintha páncélököllel tessékelték volna arrébb, s máris nem érdekelte annyira. A srác valóban úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban feldobhatja a talpát, és ha tényleg fertőző, akkor köszöni szépen, esze ágában sincs elkapni.
- Itt forduljanak be balra, egyenesen előre három utcát és ott be jobbra. Aztán már látni fogják.

- Köszönjük – mondta Crowley. Deantől csak egy kurta biccentésre futotta.
- A rendszámukat felírtam, ha bármi rosszban sántikálnának.
- Nem, természetesen nem. További kellemes szolgálatot!
Crowley még be sem fejezte a mondatot, Dean máris kilőtt a jelzett irányba.
- Mégis, mi a fene volt ez? – kérdezte ingerülten.
- Kimagyaráztam magunkat, ha ez nem lett volna eléggé nyilvánvaló. Mellesleg meg nekem is pokolian fáj az állkapcsom.

Dean kivételesen nem állt le veszekedni. Hamar letudta a maradék utat s egy része megkönnyebbült, mikor felbukkant a kórház ismerős vöröskeresztje. Csikorgó gumikkal állt be egy szabad helyre, kitépte az ajtót, Castielt is kirángatta az ülésről, egy „Segíts!” felkiáltással. Dean óvatosan kinyitotta az anyósülés ajtaját, Castielnek csak tartania kellett Samet, nehogy kiessen. A súlya felkészületlenül érte, hisz csak pár órája volt ember, így még nem szokta meg, hogy mostantól rá is vonatkoznak a fizika törvényei. Szerencsére azonban meg tudta állítani a zuhanást, mielőtt Sam beverte volna a fejét a betonba, majd Dean mellé lépett és ketten húzták-cibálták ki az ülésből. Crowley érdeklődve figyelte, ahogy lábra állítják és két oldalról támogatva szabályosan vonszolni kezdték a bejárat felé.
- Hé! És velem mi lesz? – kiabált utánuk.
- Kopj le! – üvöltött vissza Dean. Az nem igazán fordult meg a fejében, hogy Crowley elviszi a kocsit, egyrészt mert teljesen lekötötte, hogy Samet biztonságban tudhassa, másrészt meg le merte volna fogadni, hogy az ex-démon nem is tud vezetni.
Crowley nézte, ahogy fehérköpenyes ápolók olvadnak ki az aszfaltból és a semmiből elővarázsolt hordágyra fektetik Samet, majd eltűnnek vele az épületben. Tetszett neki az olajozott rutin, amivel zökkenőmentesen fogadták a váratlan helyzetet, s elmosolyodott, hogy az ő alattvalói is pontosan ugyanilyen csiszoltsággal teszik a munkájukat.

Ezzel le is hervadt a mosoly az arcáról.

Nincsenek már alattvalói.

Az igazat megvallva semmije sincs, csak a lestrapált öltönye, meg az összevert teste, s a lelkében izzó, kegyetlen ragyogás, ami kíméletlenül perzseli le a véréről a ként. Egész eddig remekül kárpótolta a tudat, hogy Castiel sem úszta meg olcsóbban, de most, hogy egyedül maradt az autóban semmi sem vonta el a figyelmét a saját szenvedéséről. Eljátszott a gondolattal, hogy megpróbálkozik az Impala elkötésével, de nem igazán volt hova mennie, így hát kiszállt és besétált a kórházba. Ha mástól nem, legalább a fizikai fájdalomtól szabaduljon meg valahogy.

A várttal ellentétben a recepciós kisasszony keményebb diónak bizonyult, mint a rendőr, s sehogy sem akart engedni Crowley először szelíd, majd egyre türelmetlenebb rábeszélésének. A fertőtlenítő – és fájdalomszagú váróteremben, kényelmetlen, narancssárga székeken ücsörgő betegek növekvő érdeklődéssel figyelték az összevert üzletember és a jégkirálynő attitűddel rendelkező nő vitáját, és jónéhányan már előre örültek a férfi hoppon maradásának.
- Sajnálom uram, de nem engedhetjük be soron kívül. Kérem, fáradjon a röntgenhez és ott majd megmondják hova kell mennie. Itt csak a legszükségesebb eseteket fogadhatjuk s láthatjuk el – darálta el vagy ötödszörre a nő. Még a szőke, divatjamúlt, kontyából is sütött az unalom, de egy pillanatra sem ingott meg. Crowleynak viszont már az elviselhetőnél jóval erősebben sajogtak a sebei, de ő sem szándékozott feladni.
- Nézze… - elolvasta a névtáblát, - Helen. Az állam…
- Csak ugrál. Menjen a röntgenbe.
- Jól van akkor ugrál, de vérzek s a szemem alatt is egy jókora monokli növekszik. engedjen be kérem!

- Sajnálom, de nem lehet. Huszonkettes!

A huszonkettes egy fancsali képű, pattanásos arcú srác volt, aki könyöktől lefelé leforrázta a kezéről a bőrt. Crowley belátta, hogy itt nincs esélye, és kaján vigyoroktól kisérve átsétált a röntgenhez, engedve, hogy elkapja a kórház aprólékosan kidolgozott rendszere. Olyanon, hogy a kezelést ki kell fizetnie, nem aggódott. Egyáltalán nem állt szándékában.

Egy órával, meg egy lélekerősítőnek szánt, pocsék kávéval később viszonylag jobb formában rótta a kórház folyosóit. Az érzéstelenítőnek hála az álla alig sajgott, s a tiszta embervér sem kínozta annyira. Ha még egy rendes öltönyt is talált volna valahol egész elviselhetnek titulálta volna a helyzetet.

A Winchester- Castiel triót kereste, kíváncsi volt, mihez kezdtek a bocival, meg arra, hogy mit mondott Dean az orvosoknak, mi érte. Ha a vadászok nem hülyék minden nagyobb kórházba beépítenek egy embert, pontosan az ilyen helyzetekre, de Crowley eddigi tapasztalatai alapján, a vadászok nem a szervezettségről voltak híresek, így csak remélte, hogy nem valami kapitális baromsággal állt elő Dean.
Találomra sétált végig a nyomasztó zöldre mázolt, steril fehér műanyag padlójú folyosókon, olyan arcot vágva, mint akinek sürgős találkoznivalója van, így senki nem szólította meg, hogy mégis mit keres. A kutya sem törődött vele, a betegek a nyavalyájuk, az orvosokat a kezelés és egyéb teendők, míg a látogatókat az általános sápítozás foglalta le.

A teste persze tiltakozott az igénybevétel ellen, de Crowley magasról fütyült rá. Mivel valaha ember volt nem okozott nagy gondot a visszaállás a sejtek szintjén, mintha szünetre tették volna néhány évszáda, majd egyszerűen megnyomták az újraindítás gombot. Azonban mentálisan már nem ment ilyen könnyen a visszaállás, igaz még Crowley is csak annyit fogott fel az egészből, hogy nincsenek már démoni képességei, de amúgy még mindig úgy tekintett magára, mint a Pokol Királyára.

Végül sikerült megtalálnia a vészhelyzeti osztályt, innen meg viszonylag egyszerű volt fellelni a bociékat. A kérdő tekintetű orvosnak csak annyit rebegett, hogy közeli barát, mire zokszó nélkül beengedték.

A redőnytől nem lehetett belátni a szobába, így Crowleyt erősen felkészületlenül érte a látvány. Sam az ágyon hevert, egészségtelenül fehér egybeolvadt a klórszín ágyhuzattal, barna haja rossz parókaként fogta körbe beesett arcát. A takaró alá csövek futottak, életet szállítva a haldokló sejteknek s egy maszk biztosította a levegőt. A testére kötött gépek monoton tájékoztatták a hozzáértő szemeket a beteg állapotáról, a halk pityegés pedig az élet puszta tényét közölték.

Mellette Dean ült, arcát torz maszkba gyűrték a gond ráncai, kivörösödött szemében még ott rezgett egy könnycsepp. A megfáradt, de a frontra visszahívott katona elszántságával nézte Samet, s valószínűleg tudomást sem vett arról, hogy Crowley is megérkezett. Castiel, aki fél lépéssel állt Dean széke mögött, azonnal észrevette s arcán ősi gyűlölet suhant át. Crowleynak úgy tűnt, pusztán csak azzal, hogy ember lett sokkal erőteljesebben tudta közölni az érzéseit. Mert eddig is érzett, ezt mindenki más és saját maga elől is rejtegethette, de Crowley elől nem. Hiszen démon volt. A gyengeségek s a kiaknázható pontok felderítése és kihasználása volt az egyik specialitása.
- Csak nyugi tigris. Nem harap a bácsi.

- Tűnj el! – morrant rá Dean.  – Nem fogom még egyszer mondani.
A nyomaték kedvéért félrehúzta a dzsekijét, láthatóvá téve Crowley számára a démonölő pengét.
- Nem is nézhetem meg, hogy van a boci? – kérdezte, újra végignézve Samen. – Mint akit elütött egy kamion. Csoda, hogy még mozog.

Dean előhúzta a pengét, Castiel mellé lépett, biztosítva a támogatásáról.
- Ne olyan hevesen fiúkák! – tartotta fel a kezét Crowley. Kezdett kimenni belőle a nyugtató hatása s már nem is érezte magát olyan fényesen. – Nem akarok zűrt.

- Az ittléted nem kívánt s felesleges – jegyezte meg Castiel, Crowley számára túlságosan is igazan. Tényleg nem tud semmihez kezdeni, maximum csak a boci kezét szorongatni, vagy még azt sem, mert Dean még azelőtt kibelezné, hogy akár egy ujjal is hozzáérhetne.

- Csak kíváncsi vagyok, milyen módszerrel akarod visszahozni hőn imádott öcsikédet a halál széléről – bökte ki végül az igazságot. Sikerült fájó pontra tapintani, mert Dean tekintete még jobban elsötétült, s úgy szorította meg Castiel kezét, mintha az élete múlott volna rajta. Úgy tűnt a családi tragédia kibuktatta belőlük az egymáshoz fűződő érzelmeiket. Bár ez még mindig nem magyarázta meg, hogy miért nem vágta ki Crowleyt az ajtón. Talán arra sem tartotta érdemesnek, hogy ennyi energiát fektessen az eltávolításába.
Crowleynak volt annyi esze, hogy nem kommentálta a jelenetet, épp csak a szemöldökét húzta fel érdeklődve. S még ez is fájt.

- Semmi közöd hozzá! – dörrent rá Dean. Úgy tűnt, hogy más hangsúllyal képtelen kommunikálni. Crowley belátta, hogy ennél többet még harapófogóval se tudna kihúzni belőle, már csak azért sem, mert Deannek se volt elképzelése arról, hogy mit is tehetne Samért.
- Hát akkor én megyek is!

Nem szívesen fordított hátat egy pattanásig feszült idegzetű vadásznak, s az érte bármire képes házikedvencének, de nem volt más választása. Abban bízott, hogyha eddig nem ölték meg, tán ezután se fogják.

Épségben kijutott a szobából, de ez korántsem jelentett egyet a fellélegzéssel. Igazából eléggé zavart a tény, hogy Sam haldoklik, de nem tudta okát adni, hogy miért. A saját szemével látta, ahogy minden erejét megfeszítve zárta be a Pokol Kapuját, látta ellenállni az Odalentről zúgó kárhozat szelének s egyetlen parancsszóval visszazárni minden démont, majd rájuk zárni az ajtót, s a hatalomtól eltelt Sam egész egyszerűen nem lehetett azonos ezzel a végét járó Sammel.
Nonszensz.

Megrázta a fejét. Máris kezdte átvenni az emberek azon ostoba szokását, hogy képtelenek meglátni a valóságot. Ez a Sam ugyanaz a Sam és pont. Csak épp alaposan megviselte a varázslat. Deannek igencsak össze kell kapnia magát, ha egyszer meg akarja gyógyítani, úgy, hogy Castielre nem számíthat. Erre a történetre is kíváncsi volt. Mégis mit művelhetett az az ostoba szárnyas?

Gondolkodás közben tett egy kétbetűs kitérőt, mert nemcsak az elméje, de a teste is mozgásban volt. A férfivécé pontosan olyan volt, mint amilyenre számított. Sokszemélyes, összefirkált falakkal, behatározhatatlan eredetű foltokkal és átható tisztítószerszaggal. A teljes összkép érdekében az egyik lámpa pár másodpercenként pislogott. Crowleyt nyugtalanította a rendetlenkedő izzó, a lehető leghamarabb végzett, kezet mosott, s úgy lesett ki a folyosóra, mintha ostrom alá vették volna az épületet.

Nem is tévedett nagyot.

A folyosón egy öltönyös férfi és egy kiskosztümös nő sétált végig nyugodtan, mindent aprólékosan felmértek s úgy tűnt, hogy keresnek valamit vagy valakit. Crowleynak lett rá tippje, hogy kiket kutathatnak, de esze ágában se volt, hogy közölje velük. Az angyalok még mindig nem tartoztak a kedvenc csapatai közé.

Megvárta, míg a lépteik elhalkulnak, csak akkor merészkedett elő a rejtekéből. Pontosan az ellenkező irányba indult el, mint a páros, elvégre nem volt hülye, nem akarta megöletni magát, viszont érdekelte hogyan kerültek ide. Mert amíg körbekoslatta a kórházat eggyel sem találkozott, ebben biztos volt. Az angyalokat rendkívül könnyű kiszúrni a tömegben is, mert amíg még a legunalmasabb képű embernek is van valami érzelem az arcán, addig az angyalok egy próbababát megszégyenítő rezzenetlenséggel képesek viselkedni. Az érzelmeket, érzéseket úgy viselik, mint valami ruhát, s Crowley nem tartotta teljesen kizártnak, hogy a porhüvellyel együtt tesznek szert rájuk. Nem csoda, hogy az emberek addig nem veszik észre a démont, míg túl késő nem lesz, hiszen valamikor közéjük tartoztak, s ezt egyik démon se tudja teljesen elfelejteni.
Ennek szellemében vizsgálta Crowley a szembejövők arcát, s ha valami igazán gyanúsat észlelt elfordult, kinézett az ablakon, esetleg benyitott az első kézre eső ajtón, s úgy nézett be rajta, mintha valami sürgős s csak ott elvégezhető feladata lett volna. Vagy egyszerűen elsétált mellettük, remélve, hogy hevesen dobogó szíve nem leplezi le. Határozottan utálta az emberi reakciókat, mert amit máskor a legnagyobb hidegvérrel el tudott végezni, most a félelem nevezetű akadályba ütközött, bár most sem vonta magára a kéretlen figyelmet. Gondolatban megdicsérte magát, hogy annak ellenére, hogy igencsak rég kellett helyszíni munkát végeznie, nem esett ki a gyakorlatból.

Rövid, alig negyedórás sétája alatt cirka tíz angyalt sikerült összeszámolnia, azzal a kellemetlen szájízzel, hogy ez még korántsem az összes. Nem ringatta magát illúziókba, tudta, hogy a boci-mókus-tollfosztott trióra fáj a foguk, de azt is jó lett volna tudni, hogy ezúttal miért. Visszamehetett volna, és kérdőre vonhatta volna őket, de továbbra is féltette a bőrét. No meg jobb ötlete támadt.

- Elnézést! – szólított le egy arra járó orvost.

- Mondja – vetette oda kelletlenül a férfi. Nagyon sietett volna már a dolgára, a csipogója egyfolytában pityegett a köpenyzsebében, bizonyára egész nap hívják, s ezért korlátozódott a kommunikációja a szavak szintjére.
- Van itt valahol az épületben kápolna, templom vagy megszentelt föld? – kérdezte. Igyekezett egyszerre tiszteletteljes, de csüggedt hangot megütni, bár nem igazán figyelt oda, hogy megfelelő legyen a hangszíne.

- Igen – bólintott rá a doktor. Ezzel ment is volna tovább, de Crowley a karjánál fogva visszatartotta.

- Egész pontosan hol is van?

- Lépcsőn le, hátsó ajtón ki és jobbra – darálta, majd kitépte a kezét és elrobogott. Crowley enyhén zokon vette a modortalanságot, de nem érdekelte különösebben, sietve elindult a megadott információk alapján. Akárki is szólította az angyalokat, az pontosan tudta, hogy a templom, a kápolna, vagy bármi, ami Isten nevében van felszentelve, úgy működik, mint egy tévétorony. Minden hívás, minden ima, minden angyalhoz azonnal elér, anélkül, hogy fennakadna azokon a hálókon, amit az emberek pusztán a gondolatukkal hoznak létre. Ahogy azt is, hogy mit kell mondania, ha egyszer ennyien itt lebzselnek a kórházban. Crowley még nem döntötte el, hogy betársuljon-e a vakmerő egyénhez, vagy inkább figyelmeztesse a triót, de ez attól is függött, hogy mennyire életképes az illető. A kamikáze figuráktól ösztönösen irtózott.

A kápolna úgy csücsült a kórház sarkában, mint akinek komoly problémát okoz megindokolni az ottlétét. Ettől függetlenül takaros kis épület volt, mozaikablakokkal, tölgybarna, de huzamosabb üldögélésre alkalmatlan, térdeplőkkel ellátott padokkal, kifakult szőnyeggel s az elmaradhatatlan bibliai témájú freskókkal, szobrokkal. Nem sokan tartózkodtak benn, s ők is teljesen elmerültek a saját tragédiájukban, így Crowley úgy vélte, egyszerű dolog lesz megtalálnia az emberét.

Egyetlen pillanatig hezitált, mielőtt átlépte volna a küszöböt és olyannyira meglepte a fájdalom hiánya, hogy teljesen összezavarodott, tanácstalanul bámulva az elhunytakért égő gyertyák lángját. Végül egy idős asszony pisszegése térítette magához, aki némi nehezteléssel pantomimezte el a további teendőit.

Persze, szenteltvízbe kell mártania az ujját s keresztet kell vetnie.

Jó vicc.

Tetetett hálával rámosolygott az anyóra, akinek megvolt a maga rendíthetetlen véleménye bizonyos pogányokról, de visszafordult az olvasójához, így Crowley kéretlen tekintetek nélkül dughatta bele az ujját a szenteltvíztartóba. Elfordította a fejét, behunyta az egyik szemét, felkészült a fájdalomra, ami természetesen elmaradt. Csak a víz langyosát érezte s a kölcsönkapott vér diadalmas száguldását, ami csak a keresztvetéskor csillapodott le.
Hát így múlik el a világ dicsősége.

Crowley fanyar vigyorra húzta a száját, a keserűség égette a torkát, felkúszott a szeméig, és kénytelen volt a zakója ujjába dörgölni. A monoklija újra elkezdett lüktetni, Crowley biztosra vette, hogy mostanra már fekete, de legalábbis lila színben pompázik. Igazán előnytelen külső egy lehetséges alkukötéshez. Nem mintha démon lenne, de a berögzült szokásokat a legnehezebb elhagyni.

Lassan végigsétált a sorok között, alaposan szemügyre véve az embereket, akadt közöttük fiatal, öreg, asszony és férfi, különböző életkorokban, de a gond-és bánatterhelt arcuk semmiben sem különbözött. Mind irgalomért könyörögtek s Crowley nem tudta, hogy kigúnyolja-e őket, amiért képesek hinni, vagy irigyelje őket, amiért képesek hinni.

Már majdnem végigért, amikor az egyik sorban ismerős alakot vett észre. Hezitálás, meg előzetes figyelmeztetés nélkül mászott be mellé.

- Megtudhatnám, hogy mi a fenét csinálsz?  - kérdezte Crowley maga elé nézve, mintha csak imádkozna.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy felfogd végre látni sem akarunk? – dobta vissza a labdát Dean.

- Tucatnyi angyal flangál kint a folyosókon s nem úgy néztek ki, mint akik csak egy beteglátogatóra ugrottak be. Nem hiszem, hogy jelen pillanatban én lennék a legnagyobb problémád.

- Jó gyorsak voltak – jegyezte meg Dean. Crowleynál ez a rosszul eljátszott lazaság kicsapta a biztosítékot. A hangját nem emelete fel, tekintettel lévén a többi itt tartózkodóra, de ez nem akadályozta meg abban, hogy belesűrítse az ingerültségét.

- Ne szórakozz velem Winchester! Akármi is folyik itt azok a tollas barmok csak rontanak a helyzeten! Valahányszor felbukkantak a vége mindig sírás lett! Neked kéne ezt a legjobban tudnod! Erre te idehívod őket, tálcán kínálva mindannyiunkat s azt hiszed, hogy épségben megússzuk? Nem egy, vagy kettő jött, hanem legalább húsz és ez csak azok, amiket én láttam! Legalább mondd, hogy nem hagytad ott Samet azzal az infantilis Columbóval!

Dean nem válaszolt. A másik felől kikászálódott a padból s a kijárat felé indult, lehorgasztott fejjel, megroggyant vállakkal. Crowley egyetlen pillanatot vesztegetett a sajnálatára aztán rohant utána, de így is csak a lépcsőn érte utol.
- Ha már egyszer voltál olyan hülye, hogy jószerével védtelenül hagytad az öcsikédet, miközben magadra uszítottad a mennyei seregeket, akkor azt is megmagyarázhatnád, hogy miért!
Dean megállt, visszafordult és úgy kente neki Crowleyt a falnak, hogy belenyekkent.
- Az öcsém haldoklik! Nem fogok a megmentése helyett egy magadfajta szarrágóval foglalkozni!

- Alkut akarsz velük kötni! – nyögte Crowley. Alig kapott levegőt, de ezt sikerült kipréselni magából. A megvilágosodás pontosan olyan hatással volt rá, mint a gerincére a fallal való találka.

Dean elengedte, a beletörölte a nadrágjába a kezét, és rohant tovább felfelé. A részéről ennyivel le volt rendezve az ügy, de Crowley nem adta fel ilyen könnyen, és követte Deant.

- Azzal tisztában voltam, hogy ti Winchesterek minden ostobaságra vevők vagytok, de nem számítottam ekkora eszementségre. Egy angyallal alkut kötni! Mintha arról lennének híresek, hogy betartják! Persze ha nem zárjátok be a Pokol Kapuját most nem lennétek ilyen helyzetben. S mégis miből gondolod, hogy egyáltalán lesz olyan közöttük, aki hajlandó üzletelni veled? Hiszen maga lehetsz a fertő számukra, azok után, hogy sikeresen megdöntötted az angyalkádat.

- Pofádat befogod! Ne keverd bele még Cast is!
- Belekeveredett nélkülem is. Azért vesztette el a szárnyait, mert hemperegetek egy jót?
A felelet egy Crowley felé repülő kés alakjában manifesztálódott. Crowley elhajolt előle, de az öltönyének végleg búcsút mondhatott.
- Ezek szerint a válasz nem. Ettől függetlenül is átgondolatlan lépés volt, bár te nem igazán szoktál tanulni a hibáidból. Mi van?
Dean bevágta a satuféket, Crowley meg nekiütközött a kinyújtott karjának. Nem mérhette fel a terepet, mert Dean azonnal maga után húzta az egyik fordulóba és a szájára tapasztotta a tenyerét. Crowley nem ficánkolt, csak fülelt, hátha kiderül, mire volt ez jó. Dean óvatosan kinézett s suttogva közvetített Crowleynak is.

- Három angyal. Be akarják törni az ajtót. Lerohanjuk őket.

- Lerohanjuk? Mármint te meg én?

- Igen. Dolgozz meg a türelmemért.

- Csapda.

- Persze, hogy az. Nesze itt van ez. Majd tőlük szerzel pengét.

- Remek. Konyhakéssel a vaddisznóra.

- Kuss és kövess!

Dean egy tigris kecsességével perdült ki a mellékfolyosóról s rontott az angyalokra. A meglepetés az ő javára billentette a mérleget, egyet hátba tudott szúrni, de a másik kettő azonnal ellentámadásba lendült. Crowley sem hezitált tovább, épp időben csatlakozott Deanhez, fel tudott fogni egy neki szánt csapást. Azonnal oldalra fordult, így Dean térhez jutott, s míg Crowley hasba döfte a másik angyalt, addig Dean megölte az egyiket. A pengéjét átdobta Crowleynak, aki kitért az újabb roham elől, térdhajlaton rúgta az angyalt, majd leszúrta. Ezzel vége is lett a harcnak.
Crowley letörölte a pengét, majd jobb ötlete nem lévén a nadrágjába dugta.

- Ezek nem harcosok voltak – jegyezte meg Crowley, míg Dean az ajtóval vacakolt. – De akadnak olyanok is. Az ajtóknál, ablakoknál, liftnél, csupa stratégiailag fontos helyen. Nekik csak az üzletet kellett volna lebonyolítaniuk, vagy rikkantani a lovasságnak.

- Megöltük őket.

- Feltűnt. Vagyis sikeresen magunkra zártuk a csapdát.

Dean erre nem reagált, kinyitotta az ajtót, majd bezárta Crowley mögött. Crowley a felmázolt jeleket vizsgálta meg először, majd elismerően füttyentett. Aztán Castielre pillantott, a befáslizott kezéről rögtön tudta, hogy mivel festették fel.

- Van egy kis baj – közölte Dean Castiellel.

- Látom – mondta Castiel. Ha képes lett volna még ölni a tekintetével Crowley már holtan terült volna el a földön.
- Nem ő – legyintett Dean – Az angyalok.

- Megmondtam, hogy nem jó ötlet a testvéreim segítségét kérni. Nagyon sok bűnt követtem el ellenük, s a mostani egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy szívességet kérhetnék tőlük.

- Metatron alkalmazta a varázslatot, ő vezetett meg téged, tehát minden az ő hibája.

- Az én kegyemet használta. Én pedig túlságosan megbíztam benne, azt hittem, hogy ugyanazok az érdekeink, de tévedtem. A tévedéseim árát pedig bátyáim és a nővéreim fizetik.

- Ez mind szép és jó – vágott közbe Crowley, - de korántsem oldja meg a problémánkat. Lehetséges lenne, hogy azzal foglalkozzunk és nem a másik lelkének pátyolgatásával?

- A testvéred élete valóban fontosabb – értett egyet vele Castiel. Crowley hálásan biccentett felé, de Castiel nemes egyszerűséggel ignorálta, s végig Deant figyelte. Dean csüggedten felsóhajtott, egyáltalán nem élvezte, hogy ő van a középpontban, de nem bújhatott ki a felelősség alól. Sem most, sem máskor. A helyzet adott, neki már csak meg kéne oldania valahogy.

Samre nézett, óvatosan végigsimított a homlokán, pont úgy, mint amikor kicsik voltak és Sam láztól elgyengülten hevert az ágyon. Sokat nem adott volna azért, ha csak gyógyszert kellett volna szereznie, s nem egy olyan angyalt kerítenie, akibe még szorult elég irgalom ahhoz, hogy segítsen rajta.

- Van egyáltalán olyan közöttük, aki legalább feleannyira normális, mint te? – kérdezte Castieltől. Castiel töprengett egy sort, majd válaszolt.

- Esetleg Ezékiel segíthet. Őt személyesen is ismerem, jó angyal.

- Fasza. Van rá egy szemernyi esély, hogy itt van valahol?

- Emellett, hogy ismered fel? – vetette fel Crowley. Az ablaknál ácsorgott, fél szemmel az udvart, fél szemmel Deant és Castielt figyelte. Samet igyekezett kihagyni, nem igazán tetszett neki a látványa, bár sejtette, hogy a szobában ezzel mindenki így van. Elsősorban a boci érdeke volt, hogy minél hamarabb szerezzenek segítséget, mert rohamosan romlottak az életjelei. Akármi is történt vele, akármi is zajlott a testében és a fejében, az egész biztos, hogy nem a javulását szolgálta.

- Ha minden angyalhoz szóltál, akkor egészen biztos, hogy ő is közöttük van – mondta mély meggyőződéssel Castiel.

- Akkor nincs más dolgom, mint körbekérdezgetni mindenkit, hogy nem ő véletlenül Ezékiel s reménykedni abban, hogy nem hazudnak. Cas, erre nem érek rá. A segítség most kell. Azonnal. S lehet, hogy már így is elkéstem – Dean kezdett kiakadni.

- Szólítsd csak őt és hívd ide – tanácsolta Castiel. Crowley fölhorkantott, de másképpen nem kommentálta az ötletet. Jobbat ő sem tudott volna kitalálni, és ez nem hangzott teljeséggel reménytelennek, de azért kirakta maga elé az ablakpárkányra az angyalpengét, minden eshetőségre készen. Bár jobb szeretette volna ha sikerül tárgyalásokkal elsimítani ezt az egészet, mert végül is üzletember volt nem katona.

Dean lehunyta a szemét, megköszörülte a torkát, s szólította az angyalt.
- Ezékiel! Ha hallasz engem Ezékiel, akkor gyere a vészhelyzeti osztályra, kétszázhatos szoba. Még mindig áll az ajánlatom, azt kérsz cserébe, amit csak akarsz, csak gyógyítsd meg az öcsémet!

Dean elhallgatott, leült a székre, majd rezzenéstelen arccal bámult az ajtóra, s igyekezett elleplezni mennyi energiájába kerül, hogy ne pattanjon fel és ne verje ki az első angyalból az ígéretet, hogy meggyógyítsa az öccsét. Ez volt a legokosabb, amit tehetett, de ez nem jelentette azt, hogy könnyű is. Úgy érezte, hogy minden egyes másodperccel, amit üldögéléssel tölt, bever egy szeget az öccse koporsójába, ám azt is tudta, hogyha most elkezd őrült módjára fel-alá rohangálni, csak még nagyobb bajba keveri magukat. Az angyaloknak valóban akadt elszámolnivalójuk Castiellel, és esetleg egy részét rajta is behajtották volna.

Crowley figyelte, ahogy Dean megfeszül ültében, de úgy tűnt számára, hogy nem készül semmi ostobaságra. Gondolatban ezért megdicsérte az idősebbik Winchestert, bár ez nem jelentett egyet azzal, hogy meg is nyugodott volna. Továbbra is egy csapda kellős közepén helyezkedtek el, s éppen arra vártak, hogy az egyik készítő megjelenjen és kegyeskedjen megkönnyíteni a helyzetüket. Crowley, ha történetesen kívülállóként kísérte volna figyelemmel az eseményeket, nem sokat tett volna a túlélésükre, de mivel résztvevőként volt jelen, ezért aztán minden erejével azon volt, hogy épségben megússzák. Ismételten úgy gondolkozott, mint egy király és haditerveket állított fel, bár ehhez kapóra jött volna egy térkép is, meg valaki, aki ki tudja fürkészni az ellenség mozgását, de ezek nélkül kellett kezdenie valamit a helyzettel. Haditerveket állított fel, majd vetett el ugyanazzal a mozdulattal, pusztán azért, mert túl sok volt bennük a ha, meg a talán, ráadásul Sam jelenlegi állapota egész egyszerűen lehetetlenné tett bármiféle kitörést.  

Savanyú képpel ült le az egyetlen, még szabadon álló székre, térdén pihentetve az angyalpengét, mintegy figyelmeztetésül, hogy azért meg tudja védeni magát. Castiel ugyan nem szándékozta megtámadni Crowleyt, de nem nyűgözte le a tudat, hogy ő is ott van a szobában. Azt sem értette, hogy Dean miért nem hagyta meghalni a templomban, miért hozta magukkal, és most miért nem adja át az angyaloknak. Talán őt akarja használni alkualapnak? Castielt ez a lehetséges megoldás, és Dean iránt érzett bizalma megnyugtatta annyira, hogy ne idegesítse tovább a többieket a folyamatos fel s alá sétálással. Elfoglalta a helyét Dean mellett, komoran fixírozva az ajtót.

Hosszú perceken át nem hallatszott más, csak az óra kattogása és a gépek zúgása, egyiküknek se akadt mondanivalója a másik számára, mert amit akartak, azt már elmondták, a többinek pedig nem most jött el az ideje. Ezt a feszült csendet törte szét az erőszakos dörömbölés. Dean azonnal felugrott, Castiel is előkapta a pengéjét, egyedül Crowley maradt ülve, csak a pengére markolt rá. Elvégre nem lehetnek biztosak benne, hogy ki érkezett: barát vagy ellenség.

Dean intett Castielnek, hogy óvatosan nyissa ki az ajtót, ő maga úgy helyezkedett, hogy a lehető legtöbbet takarjon Samből. A megviselt nyílászáró csak nagy recsegések árán volt hajlandó kitárulni, de végül szabad utat engedett az érkezőnek.

Férfi volt, szögletes arcú, magas, s valamiért a homloka ki akarta sajátítani a szemöldök szerepét. Egyszerű, zöld pólót viselt, könnyű kabátot, farmert, bakancsot és gyanakvó, fekete tekintetet.

- Ezékiel vagyok – mutatkozott be, kellemes, mély hangon.
Castiel becsukta mögötte az ajtót, s lassan letekerte a fáslit a kezéről, előkészülve ezzel arra, hogy a legkisebb gyanús jelre azonnal elűzze az angyalt.

Dean Ezékiel elé lépett, alaposan felmérte, de nem ítélte veszélyesebbnek az alapvetőnél. Ha pedig mégis pattogni kezdene, hárman könnyedén legyűrnék, de ilyesmire még gondolni sem akart. Ez az egy esélye volt, remélte, hogy nem baltázta el.

- Te pedig Dean Winchester – mondta Deannek – Te hívtál.

- Igen – bólintott rá Dean. – Tudsz segíteni az öcsémen?

- Hohó, lassítsunk! – szólt közbe Crowley a hátuk mögül. – Nem ártana előbb megbizonyosodni arról, hogy az-e akinek mondja magát?
Dean szeretett volna valami gorombaságot vágni a fejéhez, de be kellett látnia, hogy igaza van.
- Nincs okom hazudni nektek – vonta meg a vállát Ezékiel. Castiel továbbra is némán figyelte a társalgást, az angyali ereje híján, nem tudta megerősíteni vagy cáfolni a kilétét, de felkészült egy lehetséges összecsapásra.

- Attól tartok be kell érnünk ennyivel! – sóhajtott fel Dean. – De ne feledd. Egyetlen rossz mozdulat és átmetszem a gigádat.
- Felesleges fenyegetőznöd. Mint már mondtam: nincs okom hazudni nektek. Megnézhetném az öcsédet?

Dean kénytelen-kelletlen félreállt az útból. Ezékiel közelebb sétált az ágyhoz, kinyújtotta a kezét és fél méterrel Sam teste felett végighúzta. A szemei kéken felparázslottak, majd azonnal ki is hunytak, ahogy leengedte a kezét.

- Haldoklik – mondta végül. Dean arcán keserűség, csalódottság, önvád, kétségbeesés suhant át gyors egymásutánban, Castiel hallani vélte, hogy zuhannak össze a lelkében a tartóoszlopok, de nem tudott neki segíteni. Ezer örömmel átvállalta volna a felismerés kínját, ha ezzel egyben tarthatja Deant, de az egyetlen, amit tenni tudott, hogy megérintette a vállát. Dean hálás volt ezért a mozdulatért Castielnek, eszébe jutatta, hogy nincs egyedül, hogy még nincs vége a játszmának, s annyi erőt adott, hogy talpon tudjon maradni.

Crowley nem szólt semmit, de őt se hagyta hidegen a diagnózis. Felállt a székből, s jobb híján legurított a torkán egy pohár vizet, hogy elfedje a remegését. Ez nagyon nem hangzott jól! Sam halála egyet jelent az ő halálával is, hiszen az ő meggyógyítása volt az utolsó próba, tehát tulajdonképpen miatta van ilyen helyzetben a boci, s ha meghal, akkor ő lesz az első, akit Dean dühében, bánatában fel fog koncolni. Amit a legkisebb porcikája se kívánt. Tehát valahogy meg kell mentenie a bocit, hogy megmentse saját magát is.

- Akkor gyógyítsd meg! – vetették oda mindhárman egyszerre. Különböző indokok, de ugyanaz a cél vezérelte őket: életben tudni Samet.

- Nem tudom. A sérülései… még sosem láttam ilyet. Nem egyszerűen arról van szó, hogy eltört, vagy megsérült valamije, hanem a molekulái esnek szét atomokra, folyamatosan energiát veszít, ahelyett, hogy felvenné. Ezt kívülről rendbe hozni lehethetetlenség.

Dean a szájába harapott. Mégis miért kell ennek így történnie? Miért kell folyton valamelyiküknek életveszélyben forognia? Még hányszor kell kilátástalan helyzetbe kerülniük ahhoz, hogy a Sors végre valami jót is hozzon eléjük? Behunyta a szemét, semmit nem akart látni, sem Crowley számító pofáját, sem Ezékiel semleges arcát, sem Castiel részvéttel teli tekintetét, de legfőképpen a haldokló öccsét nem akarta látni. Mint amikor a kisgyerekek becsukják a szemüket s azt hiszik, ha kinyitják a világon újra minden rendben lesz. Deant nem érdekelte, hogy ez mennyire ostobaság, szüksége volt egy kis időre egyedül. Jólesett volna, ha Cas átöleli, de félt attól, hogy a közelsége csak még jobban összetöri. Nem, bőven elég a keze a vállán.

- Ha megszállom, belülről meg tudom gyógyítani – mondta Ezékiel. Crowley leejtette a poharat megdöbbenésében, Deannek kipattantak a szemei, Castiel pedig kis híján megmártotta benne az angyalpengét. Egyedül Dean tartotta vissza. Mégiscsak az egyetlen esélyük volt.

- Hol van a kisbetűs rész? – kérdezte Crowley, majd Ezékiel értetlen tekintetét látva, gyorsan megmagyarázta. – Hol van a csapda?
- Nincs csapda. Megszállom, s végig a háttérben maradok egészen addig, amíg szükség van rám, de semmilyen módon nem avatkozom bele Sam életébe. Ha hívsz, természetesen megjelenek, de ennyi az egész.
- Erre szokták azt mondani: túl szép, hogy igaz legyen – mondta Crowley. Nem volt ostoba, értett az üzlethez, s most érezte, hogy valami nincs rendben, csak azt nem tudta, hogy mi. Valami meglapult a háttérben, amit nem tud észrevenni, s ez rendesen bosszantotta.

- Meg tudod csinálni? – kérdezte Dean. Neki sem nyerte el teljesen a tetszését az ötlet, hogy egy angyalt engedjen be Sambe, de egész egyszerűen nem látott más kiutat.
- Dean, ne csináld – győzködte Castiel is. – Még mindig fogalmunk sincs arról, hogy tényleg az-e akinek mondja magát, s nem bízhatunk a szándékaiban sem.

- Nekem teljesen mindegy. Ez a ti választásotok, de siessetek. Sam már készen áll. Hamarosan távozik – mondta Ezékiel.

- Legyen! – kiáltott Dean. Egész biztosan alaposan ki fog kapni még ezért, de most csak az számított, hogy Sam túlélje.
- Te teljesen meghibbantál – nyögte Crowley. Meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában, mert beleszédült ekkora felelőtlenségbe.

- Dean! – szólt rá Castiel is, de hiába. Dean már döntött.

- Akkor rá kell venned, hogy igent mondjon. A nélkül tehetetlen vagyok.

Dean bólintott, s néhány mondatban vázolta a tervét. Crowley már a másodiknál távozott, egyszerűen képtelen volt végignézni egy ilyen akciót. Ami tényező ismeretlen lehetett, az ismeretlen volt, ráadásul Ezékiel nem kért semmit. Semmit! Crowleyt ez bántotta a legjobban. Azoknak az üzleteknek a vége, ahol az egyik fél semmit nem akart a másiktól, katasztrofálisak lettek, kivétel nélkül. Egy üzlet a kölcsönös adok-kapokról szólt, ahol mind a két fél igyekezett a lehető legtöbb hasznot húzni, s ez végül létrehozott egy egyensúlyi helyzetet, amiből mind a ketten profitálhattak. Ez volt az alap. De ez most más volt. Nem üzlet. Nem is alku, hiszen bár annál egyetlenebbek az eloszlások, de mégis van nyereség, mind a két fél részére. Ez egy látszatra egyoldalú szívességnek tűnt, de az angyalnak egész egyszerűen nem állt érdekében, hogy szívességet tegyen nekik! Akkor meg miért nem dobta fel őket? Mi a franc folyik itt?

Crowley csupa kérdőjelet látott s ez nagyon nem jelentett jót. Az egész helyzet legalább olyan zavaros volt, mint a kórházi kávéautomatából jövő lötty, amit kirugdosott magának a gépből, hogy el ne aludjon. Épp, hogy pirkadt s ő rettenetesen fáradtnak érezte magát, de még korántsem pihenhetett. Még mindig veszélyben forognak, nem engedheti meg magának a lazítást.

Ásított, magába döntötte a kávénak csúfolt mocsárlét, majd visszasétált a szobába. Már hajnalodott, de a világosságot nem az ablakon besütő Nap okozta, hanem Ezékiel, ahogy megszállta Samet. Crowley, akárcsak Dean és Castiel félrefordította a fejét, nehogy kiégesse őket az angyal fénye, s csak aztán fordultak vissza. Ezékiel eltűnt, de Sam életjelei máris erősebbek lettek egy fokkal.
- Jó nagy barom vagy te Dean Winchester! – sóhajtotta Crowley.
- Meggondolatlanul cselekedtél – értett vele egyet Castiel is. Dühösen nézett Dean arcába, s látszott rajta, hogy csak azért nem üti meg, mert nem akar még jobban fájdalmat okozni neki. Az nem igazán fordult meg a fejében, hogy a szavaival akkora, vagy nagyobb sebet ejt rajta.
- Mégis mi mást tehettem volna? – fakadt ki Dean. – Néztem volna végig, ahogy az öcsém meghal? Ültem volna mellette, szorítottam volna a kezét, míg ki nem hűl? Nekem ő a családom a kurva életbe! Nem tehettem mást!
Lerogyott a székre, kezébe hajtotta a fejét és mélyeket lélegzett. A legszívesebben sírva fakadt volna, de más sem hiányzott neki, hogy Crowley még azon is élcelődjön.
Castiel mellé lépett, és a vállára tette a kezét. Úgy vette észre, hogy ez a mozdulata nyugtatóan hat Deanre, és ő szerette volna, ha valahogy sikerül lecsillapítania. Dean háta mögött vetett egy figyelmeztető pillantást Crowleyra, de Crowley nem óhajtott kötözködni.
- Még várunk néhány órát – mondta Dean, de nem nézett fel – Aztán elindulunk, visszamegyünk a bunkerbe. A többit meg majd meglátjuk.
Crowley is ettől tartott.

Hogy meglátják.