Van nekem egy nagyon rendes, aranyos barátném, a Réka, aki nemcsak kardozik, hanem amatőr színjátszás is, és megengedte, hogy boldogítsam a Sherlockkal, nos, ő mondta, hogy előadják Kafka: Átváltozás - át, és ugyan menjek már el és nézzem meg. Nem kellett kétszer kérnie, sőt igazából a mondandója feléig sem jutott el, mert azonnal rábólintottam.
Így hát szombaton, fél négykor ott voltam a Rommer-háznál, itt Győrben, na jó Réka odakísért, mert azt is tudja rólam, mert már vagy ötvenezerszer elmondtam, hogy képes vagyok a hosszú, fehér folyosón való eltévedésre is. A házban is sikerült, mert mikor mindennek vége lett, nem találtam a kijáratot, pedig kétszer is megkérdeztem és igazából a harmadik volt az. Tudom, nyomi vagyok.
No, vissza az elejére. Miközben Réka visszaszivárgott a társulatához, én kiderítettem, hogy tulajdonképpen mi is zajlik körülöttem, találtam egy rakat prospektust és kiderült, hogy ez egy Nyugat-Magyarországi regionális színjátszó találkozó, ahol két nap, pénteken és szombaton egyfolytában ilyen előadások mentek. Kicsit sajnáltam, hogy pénteken, az angol miatt, nem tudtam ott lenni, de hamar túltettem magam rajta, és inkább a pince felé osontam, mert már gyanúsan arra kanyarogtak a népek. Jól jártam, mert viszonylag elöl álltam a várakozók között, így esélyem nyílt egy ülőhelyre is. Ugyanis a pince, kicsi volt, max ötven férőhelyes, de az úgy ötven, hogy ülő- és állóhely együtt, nem is szólva arról, hogy középen volt kialakítva, de mindez nagyon hangulatos volt. A vakolatot direkt leverték néhány helyen, így kapott ilyen romos jelleget, a boltozat felénk borult, így aki nem vigyázott az beverhette a fejét, és minden reményünk ellenére, nem volt hűvös. Valószínű, hogy ötven ember könnyen belehel egy olyan kis helyet, de hát ez nem igazán bizonyult problémának, senki nem ájult el.
A színjátszósoknak nem volt könnyű dolga ezzel a körszínpaddal, hiszen mindenfelé játszaniuk kellett, meg aztán a választott dráma se épp a könnyű fajtából való, de vették az akadályt. Nem csak azért mondom, mert elfogult vagyok, mind a játszósok, mind a színház iránt, hanem azért, mert tényleg ügyesen vették.
Kezdéskor lekapcsolták a reflektort, így a tök sötétben örülhettem annak, hogy kis, színes karikák ugrálnak a szemem előtt, de legalább a másik oldalnak is, mert ők meg a mi fejünk felett lógó lámpák fényét kapták a képükbe.
A sötétben felhangzott egy ritmus, taps, egyre erősödve, ahogy egyre több ember csatlakozott közbe, aztán dallam, és végül ez egész egy énekké állt össze, a hideg is kirázott, aztán ez lecsendesült és egy lány közölte velünk, hogy ez a történet a kitaszítottságról fog szólni. Jó, nem emlékszem pontosan, de ezekután fölgyulladt a fény. Egy magas, feketébe öltözött srác ült középen, valami szürke takarón, míg egy másik lány beszélt egy történetről, teljesen hétköznapi volt, és aztán elkezdődött maga az Átváltozás.
Az előadás nagyon zenei volt, hihetetlen ritmusérzék, kreált dalok, a hangok erőteljes utánzása, aztán a narráció, mind másodpercre felépítve, a játékuk pedig csak hab volt a tortán. Nagyon érdekesek voltak, hogy ilyen hétköznapi történetekkel megszakították a történetet, ami először furcsa volt, de aztán összeraktam, hogy akikről mesélnek, azok is "bogarak" csak éppen nem testileg váltak azzá, és az emberek velük kapcsolatban sem tudják, hogyan kell viselkedni, és csak az öröm marad, mikor végre eltűnnek a világból. Gyönyörűen narrálták, zenélték el, főleg az tetszett, mikor megjönnek a bérlők, és a lány elkezd zenélni (gitáron hegedülni, jelen esetben), és előjön a bogár. A srác úgy játszotta, hogy bármelyik goth sírva könyörgött volna neki, hogy tanítsa meg úgy nézni, mert hátborzongató volt.
A szakmai zsűri szerint, ami volt, és akik az összes előadás után mondtak hasznos dolgokat a játszóknak, ez egy hangjáték volt, és lehetett benne valami, de ezt elismerően mondták, mert tényleg zseniális volt. Kétszer is visszatapsoltuk őket, meg hujjogtunk is, és általános boldogság uralkodott.
Megvártam Rékát, mint kiderült a barátja Geri is lejött Pestről, szóval egyszerre ketten is a nyakába borultunk. Beszélgettünk pár szót, bár ebben az én szerepem a hűdefantasztikusakvoltatok-ra korlátozódott, de tényleg hűha, de fantasztikusak voltak. Otthagytam a gerlepárt, oxigént keresve, no meg a Lift című, négy részre darabolt előadás következő részét, amiről végül is lemaradtam. Csak öt-hat perces volt, szóval mire ellenőriztem, hogy ott van, aztán WC-re mentem és visszamentem, már tapsolt a közönség. Úgyhogy arról csak annyit tudok, hogy négy ember beszorul a liftbe, és a szakmai dolgok se segítettek.
A következő darab, ami már nem a pincébe volt, az Ovibrader címet viselte. Imádkozom, hogy jól írjam. Mivel az ülőhelyek gyorsabban fogytak, mint a Norbi UpDate péksütiből a kalória, ezért állva néztem végig. Mázlim volt, nem ájultam el a melegtől, talán nem voltunk annyira összezsúfolva, mint a Volán buszon és lényegesen kevesebb ruha volt rajtam (farmer, azúrzöld, lenge hosszúujjú), úgyhogy simán bírtam azt a negyven percet.
A történet arról szólt, hogy van egy kisfiú, aki nem tudja kimondani, hogy szeretlek, ezért az anyja elviszi egy gyermekpszichológushoz. A pszichológus hipnózist alkalmaz rajta, aminek hatására a kisfiú végigálmodja az életét, mindazt, ami vele fog megtörténni, kezdve azzal, hogy az anyukája viszi haza, és ő behajítja a játékfiguráját a sínek közé, folytatva a randikkal, a felnőttséggel, kiégettséggel, és végül a halállal. Az valami csodálatos volt, mikor az édesanyja meghalt, de előtte még visszaadta a játékfigurát, amit megtalált, és a fiú ki tudta mondani, hogy szereti. Az is említés érdemel, hogy finoman szelídítették az eredeti szöveget, meg kreatívan is, az aktust magát is nagyon jól megjelenítették, árnyjátékszerűen, lány, srác ölében és hátul egy lámpát himbáltak jobbra-balra. A srác szuperegóját is megjelenítették, aki fel-feltűnve az élet különböző szakaszaiban, szép kisestélyikben, mondott komoly és elgondolkodtató dolgokat. Engem Merle: Védett férfiak könyvére emlékeztetett egy kicsit. A vége meg a Setét toronyra, amit nemrégiben olvastam végig. Ugye mikor felébresztette a hipnózisból a srác nem emlékezett az álmára, viszont ugyanúgy narrálta az eseményeket, és mikor odaértek a metróhoz, a srác felemelte a kezét, de nem dobta le a figurát. A sorsunk tehát, amit látunk, nem feltétlenül egyezik meg azzal, amit átélünk és bármikor változtathatunk rajta. Aki olvasta a Setét toronyt, az érti azt az összefüggést, amit én látok.
Ők is vastapsot, meg hujjogást kaptak. Az külön jó volt, hogy hujjoghattam, mert ugye a színészek előadása után nem illik, most meg lehetett, és rekedtre üvöltöttem magam. Úgyhogy ma nincs hangom, kicsit úgy is érzem, magam mint a mosott tornazokni, de maximálisan megérte :)
Ezután az előadás után jött az a szakmai beszélgetés. Részemről belesüppedtem egy kényelmes kanapéba, Réka mellé, letarháltam egy tejberizzsel (a csaj még Bear Gryllst is letúléli), majd ketten kókadoztunk. Nem vették rossz néven, szerintem fel sem tűntem, úgyhogy hallgattam az okosságokat. Tényleg érdekes dolgokat mondtak, nem leszúrták a népet, hanem kiemelték a jó dolgokat, meg azokat, amiken javítani lehetne. Igaz, ebből nem sok mindent értettem, szakmai, de korrektek voltak, ami nagy szó.
Utána jött egy vendégelőadás a Hullám. Gyerekek ez félelmetes volt, és érzem, hogy ez nem kétnapos menet lesz lerendezni magamban. Van film, meg könyv, szóval, aki tudja, az linkelje be, mert látni, olvasni is akarom, az ismétlés-segíti-a-feldolgozást alapon. No, meg azért, mert érdekel. A darab arról szólt, hogy miként vált lehetségessé a zsidóüldözés, hogy miként lehetett az, hogy emberek, akik benne voltak, mit se tudtak róla, miként engedelmeskedhetnek az emberek a hatalomnak, a józan belátásuk ellenére, és ezt az autokráciát modellezte le egy tanár. Nem kellett hozzá egy hét sem, és a kísérletet leállította, mert a diákok tagokat gyűjtöttek, megverték a kívülállókat. Félelmetes volt, de az igazán félelmetes az, hogy közben meg jó is volt. Egy közösséget alkottak, segítették a másikat, korrepetálták, a srácok először győztek a vízilabdában, de közben mégis kisiklott valami, valahol.
A végletekig elgondolkodtató, és természetesen páratlanul kivitelezett darab volt, de félelmetes. Nagyon félelmetes. És elgondolkodtató.
Vagy hatszor visszatapsoltuk őket, de meg is érdemelték.
A darab után következett az oklevél-és díjkiosztós, mindegyik csoport kapott valamit, Rékáék különdíjat, meg ezüstöt, de jövőre úgyis arany lesz.
Aztán a szünetben a színjátszósok elszabadultak, mert ilyen rögtönzött stábot alakítottak, és megkérdeztek embereket, hogy mi a véleményük erről a Hullámról. Persze belementem a játékba, segített visszazökkenni, meg aztán a világért ki nem hagytam volna :)
Utána jött valami indie koncert, ami zártkörűnek bizonyult, szóval leléptem, de előtte még válaszoltam a Gerinek arra a kérdésére, hogy szeretem-e ezt a zenét. Válaszolom: Olvastam egy fanfictiont, amiben szerepel ez a műfaj, a fanfiction tetszett, így a műfaj is fog.
Igen Raistlin: Revű a kegyetlenségről című regényére gondoltam, de most lebuktam, hogy nem hallgattam végig a tracklistát.
Még elértem az utolsó buszt, hazajöttem és lefejeltem az ágyat.
Jól éreztem magam, nagyon örülök, hogy Réka elhívott, és a következő ilyen megmozduláson is alakítani fogom a Lelkes Közönséget, már csak azért is, mert a színház, na az az igazi 3D.
Ha végigolvastad, köszönöm mindenki nevében, bár ez messze volt a szakszerű beszámolótól, de remélem élveztétek. Ha nem olvastátok el, akkor itt a végén zárójelben mondanám, hogy WtNV ficet irok Kevin/Earl/Steve háromszöggel, ami nem is annyira háromszög. Meg végre jutok valamire a Függőséggel is.
További szép napot habcsókok, egyszarvút, meg szexi színészt az álmaitokba, no meg a valóságaitokba és nyugodalmas, szép életet!
Találkozunk a legközelebbi hozzászólásomnál, bejegyzésemnél, és ha minden jól megy 12 - én Pesten a Margitszigeten is!
Jót ne halljak rólatok!
