2014. február 22., szombat

Keresztút




Tartalom: Ott álltunk a keresztútnál csak te, meg én, /kezünkben holdfénytől ezüst vasedény. /Elástuk, el, mélyen a föld alá/s lehetetlen álmot kívántunk hozzá./ Ám a démon nem, csak a hangja érkezett:/ Szeressétek azt, aki nektek örökre elveszett! (Részlet egy meg nem írt versből)
Páros: Steve/Earl
Fandom: Welcome to Night Vale
Műfaj: hurt/comfort
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: headcanonok, első írásom a fandomban, nem lett belőle slash, no cselekmény
Megjegyzés: Mivel én a fordítással egy időben haladok, ez a kis szösz a 19. és 20. adás között helyezkedik el valahol, de egyikkel sincs közvetlen kapcsolatban. Csak úgy van. A tartalomban szereplő vers saját találmány, és ha nem rugdostok el a fandomból, lehet, hogy ez lesz az én verzióm az időjárásra. Tudjátok, hogy értem. Az, hogy Steve lepalmerezi Cecilt engedélyezte Tinuviel, és nálam mindenki sóhajtozik. Én is, afeletti bánatomban, hogy már megint nem azzal foglalkoztam, amivel kellene.

Új fejléc és kérdések

Muszáj vele eldicsekednem, mert egész egyszeűren fantasztikus.
Candy készítette nekem, és páratlanul szép. Azok a betűk, a képek, a betűk, a felirat, a betűk, meg a képek, és a betűk. Mondtam már, hogy a betűk?
Ottan van a TARDIS, meg a Kilnces Doktor, és Loki, és a 221B,, meg a CSI: Baker Street, meg Sherlockék, és mindez csak az enyém.
Szerintem megkérem a kezét...
Ú és van egy kígyó is!
Ezt még el fogom nézegetni még egy darabig.
Szabadidőmben egész biztosan, de per pillanat hatalmas átgépelésben vagyok. A WtNV-t gépelem, és mindjárt ki is teszem.
Fejléc!

Lenne néhány szerkesztésbeli kérdésem is:
Hogy csináljátok, hogy a blog neve mellett nem a blogger jele, az a narancssárga "B" betű látszik, hanem valami kis jel? Mosolygós fej, sütemény, cukorka stb...
Miképp lehet kiküböszölni azt, hogy ne legyen cimkefelhő, de mégis be tudjam határolni az aktuális bejegyzést? Asszem tags vagy mik.

Köszi előre is!

2014. február 16., vasárnap

Gut. Besser. Messer. And MASZK!


Vívómaszk.
Tudjátok, olyan, amit a vívók használnak, és most már nekem is van. Ez az Első Dolog Amit A Fizetésemből Vettem. A következő egy laptop lesz.
Én meg belelkesedtem és megkértem anyámat,hogy készítsen pár képet. Jó, elismerem ez nem sokkal haladja meg a kis hp-k lefotózom-magam-a-fürdőben-a-tükör-előtt-állva, de annyira büszke vagyok rá! Már csak azért is, mert viselhetek alatta szemüveget, nem lötyög, kényelmes, és a belseje rózsaszín. Annak az anyagnak, amivel ki van bélelve, na annak a belseje rózsaszín. Nem direkt csináltam, tényleg.
Jah, eleinte úgy volt, hogy a szabad levegőn lesz megejtve a procedúra, de aztán elerett az eső és keresztülhúzta az összes számításomat. Szóval ez a kis előtérben van, azért néz ki úgy, ahogy. És a távolság is kicsi volt, szóval ez semmi szakszerű, csak egy kis baromkodás az öcsémmel.
A lényeg úgyis a maszk!
A kifogásom a hülye kinézetemre, hogy a maszk levételekor nincs olyan, hogy jó frizura. Max csak a filmeken. Meg alapból se vagyok szebb, de reménykedem, hogy a belső kisugárzás, meg a normális, és nem edzős-pihenős ruha viselete sokat dob a latba.

Na, ez a tisztítás a messerrel. Túl magasan van, vagy csak anyám állt rossz helyen. De mindegy, ez most úgyis tiszteletadás a lényeg ezután jön.

 Ez egy alapállás. Hmm...mintha közelebb kéne lennie a térdemhez. Bár ez messer és nem hosszúkard, szóval ez talán nem is olyan nagy baj. Viszont a súlypontom szép mélyen van, amiért most így megdicsérem magam :) Asszem vigyorgok is, bár én igyekzetem félelmetesen nézni. Eh, úgyse megyek színésznek!

Öcsém vállalta a gaz támadó szerepét. Ez az a pont mikor mindketten tetőben várjuk, hogy micsiná' a másik.

Öcsém támad, én védem. 

És a következő mozdulattal leviszem a földre és elnyisszantom a nyakát. 

Nem adja fel a Fekete Lovag mindig győz! elvet követve, és még egyszer támad. Most elkapom a csuklóját is, miközben védem magam.
És megint elveszti a fejét.


Tisztítás a nézők felé. Igen, az öcsém lassan egy fejjel magasabb lesz nálam. Ez azért valahol elkeserítő.

Nos, ennyi lettem volna, én és a maszkom, meg a messerem, ami nagyon romantikus, nagyon véresen romantikus fegyver és nagyon szeretem.
Az mennyire gáz ha én most nagyon menőnek érzem magam?

U.I: William készül a Mystrade, Iwiinak a fluff, Tatiennénak meg az a Doktoros novella. És valamit kezdek az összes többivel is, haladok velük. És lesz valami az oldallal is átalakítás ügyben. Már újraírtam a felső menü sort, és majd át fogom helyezni oldalra. És meg fogom nézni a Thor 2-t is végre és újra lesz Frostiron! Hurrá! (Még mindig jégkrémmárkásan hangzik)
Viszlát!




2014. február 15., szombat

Péntekem avagy Úgy tűnik, megy ez nekem!


Mármint az angolul tanulás.
Tegnap volt az első óra, teljesen kezdő, de minimum újrakezdő, így aztán alapozás megy ezerrel.
És tetszett.
Jó érzés úgy tanulni, hogy csak modulvizsgák vannak, nincs hajsza, hajtás, viszont van motivációm. No, de kezdem az elején.
Egykor véget ért a munka, viszont csütörtökön hatig vagyunk, nem kell vigyorogni, és három órám volt még a tanfolyás kezdetéig. Anyámmal beültünk egy kávézóba, átbeszéltük a napot, megerősítettük, hogy mindkettőnk sokkot kapott a Valentin-naptól. Felderengett bennem, hogy én is pontosan ilyen nyálas szoktam lenni, és hogy ez meg nektek lehet csömör, de lelőttem magam azzal, hogy én legalább jól megindokolt okból teszem. (Sebezhetővé olvasztott lelketek felett átveszem a hatalmat és eladom jó pénzért Crowleynak. A keresztutak királyának)
Aztán a könyvtár felé vettem az utamat, hogy lecsendesítsem a lassan fejlődő pánikot a gyomromban, meg elüssem az időmet.
Szeretem ezt a könyvtárat, és a könyvtár is szeret engem. Aki sokat jár könyvtárba, az tudja miről beszélek. A falak óvón borulnak föléd, akár egy fehérre (vagy valamilyen más színűre mázolt) barlang falai, az ablakon beáradó napfény lesimogatja a mindennapok terhét a válladról, és a levegő tele van a lehetőség és a könyvek illatával, ami szinte egy és ugyanaz.
A könyvtár ismer téged és tudja mire van szükséged, így anélkül, hogy fizikailag elmozdulna, vagy megjelennének a könyvtár lidércei, ahhoz a könyvhöz vezet, amire szükséged van. Rosszabb napjain, meg csak vezet körbe-körbe az orrodnál fogva.
Nekem pont egy ifjúsági regény, a Gubancrom akadt a kezembe. Elvonultam vele az olvasószobába, kényelmesen elhelyezkedtem a karosszékben és olvasni kezdtem. korántsem engedhettem meg magamnak hogy, úgy alaposan belefeledkezzem és így elkéssek, hát csak kivülről szómoziztam, de be kell valljam nagyon tetszett.
A történet ezúttal a mentsük-meg-az-időt témára épített, könnyed ám elragadó stílusban. Silver, a föhőskislány feladata, hogy előkerítse az Időmérőt, azt a nagyon értékes tárgyat, amit az apja, a kalózból nemesemberré vedlett férfi bízott rá, majd alaposan elrejtett. Silver gonosz gyámjával, meg annak rengeteg nyulával él együtt és persze az élete korántsem arany. Aztán felbukkan egy titokzatos ember, aki magukkal viszi őket Londonba, ahol szintén időviharok dúlnak.
A férfi is az Időmérőre pályázik, míg a gyám meggazdagodni szeretne, tehát szövetkeznek a kislány ellen.  Silver menekül, összebarátkozik a retroemberekkel, főként Gabriellel, kiesik az időből és utazik is benne. Ám tettei nem maradnak figyelő szem nélkül, mert még egy veszélyes és nagyhatalmú nő is figyeli. Aki minden évszázad legnagyobb üzletét akarja megkaparintani, méghozzá az időt. Hiszen már eladta a nyersanyagokat, a nap-szél energiát, a vizet, így nem csoda ha az időt is szeretné kiporciózni.
Mikor ez kiderült nemcsak az én elszörnyedő sóhajom hallatszott, hanem még valakié is, ugyancsak a hátam mögül. Kettőt tippelhettek ki volt az.
A Doktor, nyertetek.
Ezúttal mint Tizenegyes olvasott velem együtt.
- Erre bezzeg kibújt az odújából, mi? - kérdeztem.
- TARDIS - javított ki automatikusan. - Na, lapozz már!
- Ezt a könyvet én olvasom - jelentettem ki.
- Légyszíves! Tudni akarom mi történt Gubancromban! - és felcsillantotta a kettes számú Könyörgő Kiskutya arckifejezését.
- Rendben! - sóhajtottam fel megadóan. - De csak ha elvisz a középkorba.
- Nem lehet.
- Nem tud, vagy nem akar?
- Nem tudlak.
- Akkor nem is olvashatod! - csaptam le a könyvet. Aztán rögvest rájöttem, hogy így én se, és mivel engem is érdekelt a folytatás, meg úgy általában az egész, újra felvettem és olvastam tovább. Ő meg a hátam mögött állva silabizálta a szöveget. Bosszúból ott hagytam abba, mikor Silver megpróbálta kimenteni Gabrielt a fekete lyukból.
Fél négy felé járt, ideje volt elindulnom. Útközben Paddy and the Rats zúgott a fülemben, így nem hallottam a belelkesült Doktort, amint az Idő természetéről tart kiselőadást, amiből úgyse értettem volna egy árva szót sem.
Szerencsémre elsőre megtaláltam a termet és kivételesen bejött az a mondat, hogy: Majd egyenesen neki fogsz menni.
Csodálkoztam is, mert általában ez nem szokott így lenni, de az univerzum megkönyörült rajtam.
Az elsők között érkeztem, így nyugodtan felmérhettem a később érkezőket. A Doktor elugrott, hogy találkozzon Schöndringerrel, de nagy a gyanúm, hogy csak a macskát akarta megsimogatni (Igazam volt.)
Viszont a helyét átvette Sherlock, aki szintén szónokolós kedvében leledzett és alaposan kigúnyolt amiért nem vagyok képes leolvasni a befutók teljes életét.
Ez úgy nem segített rajtam, de persze ez fikarcnyit sem érdekelte. John bezzeg hallgatott, amolyan semmi-közöm-hozzá módon, viszont legalább a jószerencse a pártomra állt, mert még azelőtt megkezdődött az óra, még mielőtt Jim is csatlakozhatott volna hozzá.
Bemutatkoztunk, mindenki elmondta, hogy miért akar angolul tanulni, és tanult-e valaha egyáltalán angolt. Mikor én következtem elmondtam, hogy hívnak, hogy tanultam már négy évet a gimiben, de nem ez volt a fő nyelv. Aztán a motivációhoz elárultam, hogy az angol irodalmat eredetiben akarom élvezni, majd benyögtem, hogy ki akarok jutni Londonba és autogrammot kérhessek a kedvenc színészeimtől. Döbbent csend, a tanár udvarias mosoly kíséretében megkérdezte, hogy kik lennének azok. Mire én: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman, David Tennant...
A mellettem ülő csaj, erre megpaskolta a combomat és kijelentette, hogy jó helyre ültem.
Kicsi a világ emberek, kicsi a világ.
A szünetben, mert hát négytől negyed nyolcig még se lehet egyhuzamban bírni, mutatott egy képet a telefonján Sherlockról, én meg visszavágtam a Mycroftos háttérképemre és határozottan éreztem egy elégedett mosolyt az agyam hátsó szegletében.
Az oktatás nagyon jól telt, szótáraztunk, beszéltünk, gyakoroltuk a kiejtést, és szörnyölküdtünk egy sort a másképp-ejti-mint-ahogy-írja dolog felett.
Kellemesen, pozitívan csalódtam és úgy érzem közelebb kerültem az angol nyelvhez. Alig várom, hogy rászabadulhassak arra, hogy tumblr, meg twitter!
Jah és még valami, mielőtt elköszönnék.
Vettem magamnak egy maszkot, vívómaszkot, tudjátok azt ami szűri meg a főzeléket meg a levegőt. Nyolcezerbe fájt, használt, de passzol a fejemre, és arra jó lesz, hogy védje a fejemet. Le fogom fényképezni, aztán öcsémet ráveszem arra, hogy szálljon be és néhány messer-meg birkózótechnikát is mutatunk.  Ha már lúd, legyen kövér.
Ennyit mára, találkozunk a következő véleményemnél, vagy bejegyzésemnél!

2014. február 13., csütörtök

Bloggerek figyelmébe!


Yami oldalán, felmerült az az ötlet, hogy esetleg rendezhetnénk egy Író/Olvasó találkozót és ennek örömére létrehozott egy fészes csoportot is (off: csak nekem jut erről eszembe a fészkes fene kifejezés? Biztos. Off vége). Minden további részletért, távozzatok oda!
Legyetek bár állhatatosan kitartó bloggerek, a csodálattól habzó szájú olvasók, lelkes, tüneményes véleményezők, kapucnis zugbloggerek, vagy rajongók, gyertek és csatlakozzatok! Eljött a mi időnk, hogy uralmunk alá hajtsuk egész Budapestet és megmutassuk az igazi erőnket! Zászlóink alatt egyesülve végre átvesszük a hatalmat!
Vagyis, hogy találkozzunk és beszélgessünk, de kicsit elkapott a HÉV.
Egyéb híreink: kint leszek conon is, mert kedves kardos barátném elhívott, hogy tartsak vele. Igazából annyit rinyáltam, hogy én cosplayezni akarok, hogy megszánt, és felajánlotta ezt a lehetőséget. Az eleddig végső verzióm szerint fem!Lestrade leszek, szóval ha van még valaki, aki jön, és lesz, az mondja már el léégyszi! Candy, te nem szólhatsz, veled már letárgyaltuk, és igenis Sherlock leszel, mert látni akarom a sapkát. :)
Nos, listeners, ennyi volt mára, további kellemes hetet/hétvégét.
Mondanám, hogy Goodnight, de reggel van.
Azért így súgva mondanám, hogy annyira beparáztam Kevintől, hogy hirtelen shippelni kezdtem őt meg Stevet, és elkezdtem irni egy ficet. Valahogy le kell vezetnem a pánikot, na.

2014. február 10., hétfő

Hurrá, születésnap!



"Felcsendülő zene, a szónok feláll, kezében pezsgőspohár"
Boldogan, büszkén, dagadó mellkassal és az örömtől csillogó tekintettel jelentem, hogy a blogom megérte az első évét! Én meg a huszonegyediket, aminek szintén örülök.
Kisebb csodaként aposztrofálom, hogy ez egyáltalán bekövetkezett, mert mikor elkezdtem csak pár hónapot adtam az egésznek. Azt hiszem valóban ilyen gyászos véget ért volna, ha nincsenek a ti kimondhatatlanul édes, bíztató, aranyos, kedves, és a végtelenségig kristálytisztán csillogó gyönyörűséges véleményeitek. Amikre képes vagyok ugyanúgy reagálni, mint az elsőre: kistányérnyira tágult, könytől csillogó szemekkel, fültől-fülig vigyorral és puha, bodros, rózsaszín, szivárványfelhőkkel a tudatomban. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy huszonnyolc (!) feliratkozott olvasóm van, több tucat véleményem a százhatvannégy közzétett bejegyzésemhez. Ráadásképpen tagja lehetek egy olyan közösségnek, a drága, egyetlen, blogspotos családnak, ahol rengeteg jó élmény, hasznos tapasztalat és fantasztikus pillanat ért, amit egy élet alatt sem tudok eléggé megköszönni.
Ezért aztán egy kissé rendhagyó bejegyzés kíséretében próbálom elmesélni, hogy hogyan is történt ez az én világomban, ahol a valóság és az álmok között elmosódik a határ, majd ezek ketten leülnek sörözni az első kocsmába és jókat röhögnek együtt.
Jó szórakozást, és még egyszer ezerszer köszönöm, hogy itt vagytok és remélem még itt is lesztek, úgy a halálom napjáig!

Alaposan benne jártunk már a télben, vagyis a naptár szerint igen, de az időjárás inkább emlékeztett egy lucskosabb őszi délutánra, és ami azt illeti úgy is éreztem magam. A kövér, sűrű, fehér hópelyhek helyett az eső szemerkélt, én meg búbánatos arckifejezéssel battyogtam a busz felé. A közérzetem olyan semmilyen volt, bár éreztem egy apró, szúrú kis ingert a halántékomnál, ami azt suttogta, hogyha késik a busz nyugodtan felrúghatom a sofőrt. Erre pedig szép esélyt láttam, tekintve, hogy minél hamarabb haza akartam jutni a legcsekélyebb mértékben sem rezedaszagú falumba, az élet pedig ilyenkor szokta szó szerint betartani Murphy összes törvényét.
De a felét biztosan.
A megállóba húzódtam, ahol rajtam kívül egy bőrdzsekis, rövid, fekete hajú hapek üldögélt. Leültem a maradék két szabad hely közül arra, amelyik tőle a legtávolabb esett és olyan képpel bámultam ki az esőbe, mintha az fogorvos lenne, én meg a páciense. Mivel a fogorvos az az első számú közellenség, mondjon bárki bármit, érthető a hasonlat súlyossága. Sajnos a fickó vagy vak volt, és nem látta, hogy nekem egy kis privát esőfelhő is kijutott, vagy csak szimplán a bosszantó optimisták körébe tartozott, mert rám nézett és elvigyorodott.
Szimpatikus vigyora volt, szép széles, magas homloka, nagy fülei, meg olyan szomorú, vidám tekintete, amibe egyszerre érzed az örökkévalóság összes súlyát meg az élet szépségét.
- Helló! Én vagy a Doktor! - mondta és vigyorgott hozzá. Ez idegesített a legjobban. Mégis, hogy van képe jókedvűnek lenni, mikor én bal lábbal keltem fel az ágyból?
- Hmpfelló - motyogtam. Tüntetőleg bedugtam a fülembe a füllhalgatót és teljes hangerőn nyomatni kezdtem egy Lordi számot, a Hard Rock Halleluja kezdő taktusaira pedig úgy éreztem, hogy a világ lassan helyreáll. Ezt úgy tíz másodpercen át élvezhettem, mert a fickó kivette a fülemből.
- Héj! - kiáltottam fel. Sok mindent eltűrök, de félbeszakítani egy metálszámot, ami ráadásul a kedvencem, nos azt pont nem. Vasvilla szemekkel meredtem az alakra, aki magát Doktornak hívta, de úgy, hogy tisztán hallottad a nagybetűket, ám az fel sem vette.
- Nem mondták, hogy udvariatlanság ilyen hangosan zenét hallgatni? Különben is roncsolja a hallásodat.
- De igen - bólintottam rá, majd megpróbáltam visszaszerezni a fülesemet. Nulla sikerrel. A Doktor felállt, és ettől a rosszkedvem mellé betársult a kisebbrendűség érzete is, mert jó ha a mellkasáig felértem az ipsének. Vagy a válláig.
- Kérem szépen! - próbálkoztam szeliden. Inkább bokán, esetleg herén rugdostam volna, de hát erőszakot csak a legvégső esetben illik alkalmazni, és lehetőleg úgy, hogy nekünk ne legyen bajunk belőle.
- Á- á! Csak ha megigéred, hogy nem szállsz fel a következő buszra.
- Mivan? - csuklottam fel. - És akkor mégis mivel jussak ki időben a vidékihez okostóni? Mégis kinek képzeli magát?
- A Doktornak - felelte kissé bosszúsan. Mintha tudnom kéne, hogy kicsoda ő! És akkor beugrott valami. Régen, kisiskolás koromban, egy nyári hétvégén láttam a tévében. Az emlék homályos volt, átrezgett rajta a nyári nap heve és a görögdinnye íze, de azért ki tudtam venni egy hozzá hasonlatos fickót, amint valami szöke csajjal rohan végig egy városon. Vagy valahol.
Az emlék aztán visszasüllyedt abba a poros dobozba, ahol idáig tartottam, de a Doktor biztatóan mosolygott rám. Mintha tudná, hogy mire gondolok és bátorítana, hogy csak kövessem végig azt a fonalat. Elhibázta, mert nem volt mit követni, de egy hangyányit ismerősebb lett.
- Attól, hogy szerepelt valami hülye sorozatban, még nem jogosítja fel arra, hogy ellopja a fülesemet! Majd megcsavarom a fejit, hogy a sarkát nézi! - fenyegettem meg öreganyámtól ellesett káromkodással.
- Egyáltalán nem volt hülye, bár elismerem a forgatókönyv nem mindenhol brillirozott - bólintott vidáman. Volt valami a mosolyában, vagy az egyéniségében amitől az ember lánya hajlamos volt elengedni a sértettségét, a pesszimizmusát és rázendíteni arra, hogy a Felhők felett mindig kék az ég. De legalábbis reményteljesebben látni a helyzetet. Felpislantottam, de az időjárás nem érzékelte a férfiból áradó derűt és továbbra is esett.
- Akkor most maga színész? És ha igen, mégis mit keres pont itt? Pont most? És miért állít sületlenségeket egyszerű tömegközlekedési eszközökről? - fakadtam ki.
- Színészkedni is tudok. Meg táncolni. Egész sok mindhez értek -felelte büszkén, és ezzel abszolút homályban hagyva. - Hogy mit keresek pont itt és pont most? Mert pont itt és pont most kell lennem. A buszra pedig azért ne szállj fel, mert már elment.
Na, itt kaptam ki a kezéből a fülhallgatómat és rohantam el dühösen fújtatva. A Doktor meg vidáman integett mögöttem, ezt tisztán láttam mikor visszanéztem, hogy ott van-e még.
A kiléte azonban nem hagyott nyugodni, így hát otthon első dolgom volt rákeresni. A Google kivételesen hamar kidobta az információt, én meg leültem és mire felocsúdtam este lett és végignéztem az első évadot.
Aztán a fürdőszobában vertem a fejem a falba, hogy micsoda rendkívüli lehetőséget mulasztottam el.
Igaz, még jónéhányszor láttam, és mindig ugyanazzal az arccal, pedig azóta kétszer is regenerálódott. A fejemet mertem volna rá tenni, hogy tudta, hogy ő a kedvencem, és direkt szivatott. Ezt leszámítva, sokat beszélgettünk, de hogy miről azt nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy egyszer sem adta kölcsön a dzsekijét, viszont legalább a TARDIS-sal eldicsekedett. Viszont még nem sikerült meggyőznöm arról, hogy utazzunk is vele. Lehetséges, hogy félti a könyvtárát, mert egyszer megpróbáltam kirabolni. Nem látom be, hogy ez milyen összefüggésben áll a történelemmel, ő meg nem hajlandó elmagyarázni. Hát valahogy így állunk.
Vagy csak berágott, mert egyszer véletlenül megkináltam Rose-t, valami mérgező bogyóval. A hangsúly a véletlenen van. De hívtam mentőt, vagyis nem, mert ez még mindig a saját személyemre szabott világom, így hát a Doktorral karöltve kikúráltuk, és tisztáztuk, hogy félreértés volt, de azóta a szokásosnál is harapósabb. Plussz direkt lopja az időmet. Nem tuom, hogy csinálja, de csinálja. Ami pedig a legborzasztóbb, hogy nem tudsz rá haragudni sokáig, fizikai képtelenség. Az utolsó Idő Lord, két szív, meg ilyenek. De az is lehet, hogy szimplán ilyen az egyénisége. (Megpróbáltam vele beszélni, de épp az új arcát próbálgatja, és nem hajlandó szóba állni senkivel. Biztos hiú.)
Sherlockkal a színházban találkoztam először.
Egész pontosan nekimentem, mikor a WC-ből kifelé jövet a garbóm gombjait igazgatva próbáltam rájönni, hogy vajon sikerült-e félregombolnom, így történetesen nem láttam, hogy ott áll.
Háttal.
Az ütközés menetrend szerint megtörtént, én meg pipacsvörösen égtem, és valamiféle bocsánatkérést motyogtam, majd el akartam slisszolni, hogy minél előbb elfelejthessem ezt a kis közjátékot. Már majdnem beléptem a nézőtérre, mikor meghallottam a varázsszót: "Sherlock". Feledtem a zavaromat és úgy pördültem meg, mint akibe belecsapott az égi kettőhúsz. Gyorsan lecsekkoltam, hogy van-e nálam füzet, papir, toll, bárakármi, ami nélkül én ki nem lépek a lakásból, majd elindultam visszafelé. Két lépés után erősen elbizonytalanodtam, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Sherlock, legalábbis nem egyezett az én fejembe lévő képpel, viszont a mellette álló, pulóveres, hihetetetlenül egyedi és aranyos arckifejezéssel bíró egyén tökéletes Watsonként festett.
- Nem adok autogrammot - így a magas. Megint elővett a kicsi-vagyok érzület, ami nem segített a helyzetemen, mert közben végigmért azzal a szikeéles, és mellesleg bomlasztóan csodás, tekintetével, én meg, én meg hát, dadogtam valamit lányos zavaromban. Segélykérően a másik férfira néztem, de ő csak megvonta a vállát, majd elrohant az állítólagos Sherlock után, aki a legnagyobb nyugalommal sétált be a női mosdóba.
Csak később mondta el, hogy hullát gyanított. Persze semmit nem talált.
A helyzet csak rosszabb lett, mikor egy esernyős, arisztokrata férfi foglalt helyet mellettem, akinek valahogy ijesztően kiismerhetetlen volt az arca. Mint később kiderült, hogy ő Mycroft Holmes, bár sokáig megmaradtam abban a tudatban, hogy Moriarty. Nos, Moriarty nagyon vonzó, de abban az értelemben vonzó, ahogy egy sötét kút mélye az.
És imád azzal szórakozni, hogy a legkülönbözőbb módokon terrorizál írás közben. Kezdi azzal, hogy nem hagy irni, és változatos halálnemeket talál ki. Nagyon. Változatosakat.
A többiekkel úgy ahogy kijövök, bár azt a vitatkozást rögzíteni kéne, amit levágnak, mikor eszembe jut egy újabb ötlet. Anderson speciel magából kikelve üvöltözött velem, hogy neki nincs semmiféle kapcsolata Sherlockkal. Johnban felébredt a védelmező ösztön, és egyenes arányban szidott engem, meg Andersont. Sherlock meg elégedett pofával figyelte Johnt, és neonbetűkkel volt a homlokára irva, hogy büszke a barátjára.
Azt azonban egyikük se tudná letagadni, hogy tetszik nekik, hogy körülöttük forgok, mint valami műhód.
A Supernaturalnál érdekes és egyedülálló módon előbb láttam a sorozatot, mint, hogy összefutottam velük. (Az, hogy miként láthattam a többbieket, amíg nem ismertem a sorozatot, nos arról fogalmam sincs. De ez a varázslat, meg a tudatalatti lényege nem? Hogy működik, de fogalmunk sincs róla hogyan.)
És naná, hogy Dean bukkant fel előszőr, meg a drága angyala, akinek olyan hangja van, hogy azt be kéne tiltani. Bár nincs bajom a homosexualitással, de néha kifejezetten merényletnek érzem a női nem ellen.
Épp a kedvenc kocsmámban ücsörögtem, édes kettesben a gyümölcsös sörömmel, és veszettül irok, mikor megszólalt az a hang.
- Jó kis titkosírás!
Felnéztem, csuklottam párat meglepettségemben, majd csüggedten megköszöntem. Semmi kedvem nem volt egy szoknyapecérrel beszélgetni, főleg, mert az osztályomban is akadt ilyen, bőven elég volt őt elviselnem. Dean nem zavartatta magát, attól, hogy én viszont zavartatva érzem magam, felvágta az asztalra a lábát és minden egyes nőhöz fűzött valami megjegyzést. Castiel hallgatott, de olyan rosszallóan hallgatott, és mint kiderítettem, az angyalnak egész tárháza van különféle tipusú csendekből. ezek közül bármelyik végtelenül idegesítő, mikor te irnál, de ő meg néz téged, abban a ballaonkabtjában és nem szól egy árva szót sem.
Ennél már csak az a húzása szebb, mikor megjelenik a semmiből. Kurvára ijesztő.
Viszont legalább nem dönti rám a falat, mint a Bosszúállók.
Csendes, békés és unalmas délután volt, mikor Tony berepült a szobámba. Azóta sem tanulta meg használni a kilincset, de ami rosszabb, hogy hozta magával az egész hősgárdát. Stevet akkor láttam először és utoljára, mert vérig sértettem azzal, hogy vinnyogva röhögtem azon, hogy kívülre vette fel az alsógatyáját. És a mai napig nem voltam hajlandó bocsánatot kérni tőle, de egész egyszerűen nem tudom komolyan venni.
Cserébe jól kijövök Lokival.
Nem is szoktunk olyan gyakran vitatkozni, mert mikor belelendülne a dologba, rábízom Tonyra, és ők ketten levezetik a fölös energiájukat a másikon, amiből aztán jó kis novellalapanyag lesz, bár vannak olyan udvariasak, hogy nem előttem csinálják. Tanultak az esetből mikor véletlenül rájuk nyitottam. Khm...
Loki, amúgy egész jó fej, ha épp nincs rajta öt perc, és szívesen mesél az ő világáról. Ugyan nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy van valami hátsó szándéka ezzel az egésszel, de egyelőre élvezem a dolgot.
Azonban a legfélelmetesebb betoppanást Night Vale vezeti, mert Cecil a rádióból kúszott, gomolygott, szűrődött ki, recsegve, majd hirtelen kirstálytisztán, és tudom, hogy ott volt velem, de nem láttam. Azóta is inkább csak érzem, mert bár egyenesen ránézek, mégsem tudom leírni, és ez az ismeretlenség nagyon parás. Carlost persze kristálytisztán látom, és ez egész egyszerűen nem ér, hogy ilyen tökéletes. Nem is merek hozzájuk szólni, csak csendben figyelem a párosukat.
Persze vannak még mások, akik időről-időre beugranak, de ők táboroztak be állandóra a fejemben. Pszichológushoz nem merek elmenni, van egy olyan meglátásom, hogy Hannibal Lecter fogadna, pedig tőle sikongatva bújnék az ágy alá, a szeresdmagad-kabát viselését is hanyagolnám, így hát blogot vezetek.
Az ugyan még nem derült ki számomra, hogy ez mennyire normális, még egy félig-meddig írónő számára is, de legalább pozitív visszajelzések születnek ebből.
Még szerencse, hogy ez az elején valami egész másnak indult, de aztán ez a kis betekintés lett a világomba, ami pont olyan, mint én.
Furcsa.
És jobbára ártalmatlan.

Hát, ennyi lett volna az én kis ünnepnapi kiadásom, ha szabad így fogalmaznom.
Most pedig, kedves egybegyültek, álljanak fel, emeljék magasba a poharukat és koccintsunk arra, hogy még jó pár évet megérjen ez a társaság, rengeteg csodálatos mű szülessen és sokáig tudjunk még rajongani, élni, szeretni egészségben és boldogságban!
Egészségetekre!

2014. február 8., szombat

Már megint te?!



Szerzőpáros: Kiddy and Reyklani
Tartalom: Vannak olyan napok, amikor mindegy mit csinálsz, ugyanabba az emberbe botlasz bele, ami egy idő után már nagyon dühítő. Mindkettőtöknek.
Páros: Jim/Loki
Fandom: Sherlock BBC + Avengers
Műfaj: humoros crossover
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: enyhe slash
Megjegyzés: Büszkén prezentálom a Kiddyvel való együttműködés lehengerlően humoros gyümölcsét. Kiddy plecsnit érdemel, amiért hajlandó volt erre az áldozatra, így neki köszönhetőek a jobb részek. A többi az én merényletem, ahogy a patchworkos jelleg is. A képért bocsi, később lesz normálisabb is. 

2014. február 6., csütörtök

Munka, tea, álmok


Nincs semmi bajom a munkahelyemmel, jól érzem magam, teszem a dolgom és ennyi. Jó, az irodai munka, pláne ez a fajta kissé monotonabb irodai munka, nem épp az álom melóm, de ha hozzáteszem azt, hogy legalább pénzt keresek, legalább van, nos, akkor nem is olyan szörnyű a helyzet.
Egy valami azonban nagyon zavar.
Tudni kell, hogy itt lent az iktatóban nem egyedül vagyok közcélú, hanem vagyunk még páran, és az egyik nőszemély, hát ne szépítsük, úgy nyalta be magát. Ez nem zavar, én is protekcióval kerültem be, csak az, hogy királylánynak hiszi magát és nem egy szorgalmas egyén.
Mondjuk, én tartom magam az aranyszabályhoz, hogy semmibe nem ártom bele magam, csak hát a velem szemben ülő, nyugdíjba készülő nőszeméllyel, Marcsival beszélgettem, és hát ez a dolog vett, számomra, egy nagyon kínos kanyart.
Mert Marcsi azt mondta nekem még a délelőtt folyamán, miután visszajött az iktatandó papírokkal, hogy megmondta a Verának, hogy majd velem lepecsélteti a dolgokat, mert sokkal gyorsabb vagyok. És még hozzátette, hogy a kiadott munkával is szépen haladok, meg le is fűzöm, aztán távozott.
És ez roppant kellemetlen számomra.
Meg kínos is.
Én nem kértem arra, hogy fényezzen, semmi szükségem rá, én csak becsületesen elvégzem, amit kell, megköszönik, és nekem ennyi bőven elég. Közben én is ugyanúgy netezek, eszegetek, meg drámaian az asztalra omlok, hogy még mindig nem mentünk haza, szóval egyszerű irodista vagyok és passz.
Magyarázkodni meg nem fogok, ha számonkéri rajtam, akkor megmondom, hogy nem én kértem, nekem is rosszul esik és egyáltalán nem tartok ilyet magamról.
Marcsinak meg nem mondhatom meg, mert úgyse értené, tényleg, félremenne a szándék és sértődés lenne a vége, amit szintén nem akarok, mert többet vagyok itt, mint otthon.
Hülye és kényelmetlen egy helyzet, de tartom a szám.
Na, de beszéljünk valami másról, valami kellemesebbről.
Itt, Győrben nyílt egy olyan bolt, hogy Minden, ami brit. Teát, kekszet, meg ilyeneket árulnak, drágább is, mint egy átlag bolt, viszont tényleg angol élelmiszerek vannak benne. Meg teák. A teák a legfontosabbak.
Láttam, mikor kitették a cégért és fél órán keresztül azon röhögtem, hogy az angolok nem is tudnak főzni. Számos szép erényük van, de a főzés nem tartozik ezek közé. Úgy állok ehhez, mint Poirot: ha elkezdenek bort készíteni hazamegyek Belgiumba.
Azért anyámmal karöltve csak betévedtünk, fekete teát meg kekszet vettünk, és most teázom és kekszet eszem és nagyon angolnak érzem magam. Ha hozzáteszem, hogy mind a melóhelyi gépem háttérképe, mind a mobilomé Mycrof, és a bejegyzés elejére kitett képet is méla vigyorral bámulom, nos, tényleg valahol a felhők között járok. (Dolgozom is, csak kell egy kis pihenés no. Csütörtökönként úgyis mindig hatig vagyunk)
Aztán ennek egyenes folyományaként elkezdtem filózni azon, hogy mit fogok csinálni, ha egyszer kijutok Londonba. Az biztos, hogy minimum fél napot azzal fogok tölteni, hogy azokon a nagy, piros, kényelmes piros buszokon utazgatok ide-oda. Annál is inkább, mert én naponta utazom a Volán-busszal, a mucsaröcsögés, bármelyik-pillanatban-széteshet fajtával, szóval nagyon ki akarom próbálni, hogy milyen lehet egy igazán kényelmes járat. Ami ráadásul kétemeletes is. És piros.
Mivel nyilván nem egyedül mennék, hanem veletek, szóval ti is beleszólhatnátok a programba, de én még két dolgot szeretnék látni. Az egyik a British Library, mert könyv, könyv, könyv, és zokognék a boldogságtól, meg az irigységtől, meg a tudattól, hogy nem vihetem haza a zsebemben.
A másik meg az az étterem, ahova Sherlockék jártak folyton. Tudom, hogy létezik a valóságban is, épp csak a neve nem jut eszembe, és beülnénk, és ti rendelnétek helyettem is, mert valószínűleg csak ülnék, vörösödő fejjel és nyikognék.
Na jó, a nyikogást elhagynám a nyilvános hely miatt, de a többivel nem tudok mit kezdeni. Az a baj, hogy nagyon fehér a bőröm, és viszonylag könnyen zavarba jövök, és ilyenkor úgy nézek ki, mint egy retardált pipacs. Ha ehhez vesszük a lelkesedésemet, meg az egyéniségemet, nos, mind jobban járunk, hogyha rám szóltok, hogy viselkedjek.
A többi programot rátok bízom, mert az a jó, ha mindig remekül érzi magát. Sőt, mivel mi nagyon szerencsések (és aranyosak és bűbájosak)vagyunk, ezért tuti összefutnánk Benedictel, Martinnal, és Gtissal is, és autogrammot is kapnánk és fényképezkednénk és a végén hazahoznánk őket a poggyászban :)
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én néha el szoktam szórakozni azzal, hogy mi lenne, ha találkoznék a fent említett színészek egyikével, vagy valamelyik másik kedvencemmel, esetleg egy agyonajnározott íróval. Semmi profán, korhatáros dolog, csak ilyen rózsaszín rajongás az egész. Tuti, hogy egyből elfelejtenék angolul, de még magyarul is, és csak mutogatnám a tollat meg a papírt, és néznék kiskutyaszemekkel, hogy lééégyszi írd alá!
De azért van némi rutinom autogrammkérés ügyben, mert a győri szinészektől rendszeresen szoktam kérni, és szép, értelmesen meg illedelmesen elő tudom adni a dolgot, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lennék iszonyatosan izgatott. Emlékszem, az első aláírásomat Dörner Györgytől kaptam, asszem általánosba jártam. Valami nyári fesztivál volt, és ez a fenomenális hangú úriember elszavalta a Welsi bárdokat.
Utánozhatatlan volt, és utána, szabályosan remegő térdekkel kértem meg, hogy adjon egy autogrammot.
Azóta már jópár összegyült és az a tervem, hogy pólóra fogom tetetni őket, csak még nem jutottam el odáig. Pedig nagyon jó kis póló lenne. Az elején egy I Love Színház, a love helyén szivecske, és a hátulján, meg az aláírások.
De van más ötletem is pólótémában.
Szeretek keresztszemest varrni, még ha csak néha-néha fogok bele, és van egy árnyékképem Sherlockról. Johnról is keríteni kéne egyet, ha tudtok ilyenről szóljatok légyszi. Aztán lehet kapni olyan rácsos anyagot, amivel keresztszemes lehet hímezni bármilyen anygara, így pólóra is, és mosásban feloldódik. No most mennyire pengén nézne ki egy fehér póló, elől Sherlock árnyékképével, hátul Johnéval! Esetleg egy CSI:Baker Street is odaférne.
Esetleg egy olyan pólót is kéne csinálni, ami a bloggerek örök és dicsőséges társadalmát hirdeti, de ez nem kiforrott.
Az írással kapcsolatban, be kéne próbálkoznom egy Night Vale ficcel, de először ezeket fejezzem be. Meg azt a Csengetett Mylordos kihívást, amit Candyval és Lidérckével karöltve indítottunk el. Ugyan még nem kaptam se szavakat, se címeket, de remélem, hogy nagyon extrák lesznek. Nem annyira a kihívás, mint inkább a visszakapás miatt, mert én szemét voltam. És nagyon sokat kellet gondolkoznom azon, hogy szemét lehessek.
Plusz Candyval meg egy meglepetés Shendersonon dolgozunk, nem hiszem, hogy normális voltam, mikor rábólintottam, de hát tetszik. Nagyon poén lesz.
A Jim/Loki, Kiddyvel való közös munka a héten felkerül, szintén humor kategóriában.
És mivel többeknek tetszett a Poirot/Sherlock crossover, úgy tűnik kénytelen leszek megvalósítani.
Cserébe szeretnék kérni egy Doktoros novellát. Kilencesnek örülnék a legjobban, de felőlem aztán az a Doktor szerepel benne, aki a legszimpatikusabb. Nagyon pofátlan vagyok?
Ha igen, akkor ezt vegyétek semmisnek, és helyette legyetek boldogok, kreatívak, ihletettek, reményteliek és alkossatok!

2014. február 2., vasárnap

Végre február!



De tényleg.
Komolyan.
A január, főleg az utolsó hetei elég hülyére sikeredtek, de már elmúltak, aminek nem tudok eléggé örülni. Biztos mindenkinek megvan a maga gondja, baja, úgyhogy az enyémmel nem is terhelném a közhangulatot. Helyette csak így futtatom az eszmét. Akkor én most intellektuális strici lettem?
Formában vagyok, ezek szerint.
Kezdeném azzal, hogy az oldal, bár ez nem látszik rajta, de átalakítás alatt van. Például bővítem és elrendezem a felső menűsort, meg az oldalsóval is fogok kezdeni valamit, de egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy örültem, ha aludhattam. Nem tudom mi fektetett ki, de roppant eredményesen csinálta.
Szóval írni is írok, vagyis ámokot futok, de leginkább csak fejben. Mert újra kéne nézni az első évadokat, csak éppen mire odajutok elmegy a kedvem. Meg tudnám oldani, hogy azok a jelenetek ne legyenek benne, mert végül is nem fontos, csak még kacérkodok vele. És igazából azt akarom belőle kihozni, hogy miként lett Richard Brookból James Moriarty. Mindenről Mycroft tehet. Na jó, majdnem mindenről, mert azért szeretjük a Brit Kormányt.
Én legalábbis igen, és valahogy jobban kijövök evvel a Holmes-tesóval, nem tudom miért. Vagyis, hogyne tudnám, ő inkább manipulatív és nem nyomoz, így a vele való íráskor nem kell szenvednem a bűntényekkel. Vagy legalábbis deduktív részekkel nem annyit. Mert a krimi az a műfaj, amibe aztán abszolút nem érzem nyeregbe magam. Olvasni szeretem, nyilván, de sose találom el ki a gyilkos. Így mindig a komornyikra tippelek, egyszer csak bejön alapon.
De ha már krimi. Olyan jó filmet láttam!
Apám találta meg, aki szereti a háborús filmeket, az a címe, hogy Török csel. Írok róla ajánlót is, mert fantasztikus volt, a képi világ, a nyomozás, a háborús részek! Még apám szerint is, aki pedig képes sikítórohamot kapni a nyomozóktól. Még anno Sherlockkal is összeveszett, mondván, hogy ő még józanul se képes mindig csatlakoztatni a töltőt a telefonhoz, nem nyerte meg magának a deduktív megfigyelések sorozata, viszont ez a Török csel még őt is lenyűgözte. Aki a főszereplő benne, nem tudom így hirtelen a nevét, a nyomozó, amúgy őt hívják az orosz Sherlock Holmesnak, úgyhogy minden okotok megvan arra, hogy meglessétek.
Aztán elolvastam megint egy Dean R. Koontz könyvet, az a hapek, a hideg futkároz a hátamon tőle. Szerintem beleestem. Hajlamos vagyok erre, szintén kifejtem majd, hogy miért.
Igen, ez csak ilyen általános tájékoztató, hogy min ügyködök éppen.
Na de, hogy miért is remélek többet ettől a hónaptól?
Mert tizedikén szülinapom lesz, huszonegyedik, és végre beszerezhetek egy vívómaszkot. Amúgy úgy döntöttem, hogy erre a napra teszem a blogom születésnapját is, mert úgyse emlékszem, hogy pontosan mikor nyitottam és különben is kellemest a hasznossal.
Aztán tizennegyedikén megkezdem az alap angol tanfolyamot, köszönöm előre is a bíztató szavaitokat, de még mindig félek. Egy egészen picit, ami majd hatványozottan megnövekszik, ha ott állok a tanterem ajtaja előtt. Majrés alak vagyok, egen, de majd eszembe juttatom, hogy miért is kell pontosan megtanulnom, és majd így menni fog.
Aztán hát ez így ennyi, de persze úgyis lesz majd még valami.
Apropó, majdnem plakátoztam ilyen sherlocklives szórólapokat, csak éppen két dolgot nem vettem figyelembe: az időjárást és a Sorsot. Mert tényleg fenomenális ötlet mínusz akárhány fokban ragaszgatni a hirdetőoszlopokra, másrészt Réka meghívott egy színjátszókörös rendezvényre. Úgyhogy végül is őket néztem meg, nagyon jól éreztem magam, kellemes kis meséket láttam. Mert ugye négy fellépő csoport volt, mindegyiküknek meg volt adva egy mese, meg egy korcsoport, akikhez igazítaniuk kellett az előadás milyenségét. Így láthattuk a Császár új ruháját ovódásoknak szólóan, ebbe szerepelt Réka is, aztán a Brémai muzsikusokat iskolásoknak, érdekes volt, a Rút kiskacsát felnőttek számára, ez nagyon megrázó volt, és végül a Hófehérkét öregeknek előadva. Ez azért tetszett, mert kaptunk "gyógyszert" vagyis cukorkát.
Aztán elmentem Rékával, meg a színjátszókkal egy kocsmába, és sikerült két rajongóval is találkoznom. Nagyon jó érzés volt, mert benyögtem, hogy a kikapcsológomb-a-bombánnál kevés nagyobb trollságot találni, így kiderült, hogy az egyik srác szintén sherlockos, míg a másik inkább doktoros, szóval mi ketten így elvesztünk az univerzumban, mert hirtelen kitárgyaltuk az ötvenedik évfordulót :)
De visszatérve az írásra, eszembe jutott, illetve csak újra felötlött benne egy Poriot/Sherlock Holmes crossover, nem slash, inkább ez a hogyan-mennek-egymás-idegeire, ilyen két dudás egy csárdában szindróma szerintem nagyon vicces lenne. Poirot tuti megőrülne Sherlcok káoszától, Sherlock meg Poirot rendszeretetétől őrülne meg. Az aktuális felügyelő meg mindkettőjüktől. John meg Hastings egymásnak panaszkodnák el a nyomozójuk rigolyáit. Na? Valaki? Ha nagyon szépen nézek? Mert én csak eddig tudok ezzel eljutni.
Asszem így ennyit akartam, majd ha valami eszembe jut arról úgyis értesültök.
Az Erő legyen veletek! Használjátok az elmepalotát!