Dean R. Koontz - A Rossz hely

Én ma sikeresen kiderítettem, hogy erős idegzetű, felnőtt nő vagyok, bár ez nem látszik annak ellenére, hogy így van.
Legújabb kedvenc íróm a fent említett úriember, akivel az antikváriumban találkoztam, bár ez már a második tőle olvasott regényemben. Azonban még mindig nem értem, hogy tud békésen aludni, már ha még él. Ezt még nem derítettem ki.
Nos, a könyv bemutatását azzal kezdeném, hogy mindenki kaparja elő a leghororrisztikusabb, legrémisztőbb, legundorítóbb könyv/film élményét és szorozza be hárommal, és így talán pontos eredményt kap azt illetően, hogy mennyire félelmetes és bizarr ez a könyv.
Mondhatnám, hogy nagyon, de talán az hihetőbb lesz, ha elárulom, hogy maga a kiadó is fokozottan kéri, hogy csak tizenhat éven felüli, erős idegzetű emberek olvassák.
Nem véletlenül.
Gondolatban kikacagtam őket, hogyha az Állattemetőt is túléltem, akkor ez már csak nem lehet olyan nagy falat? Hát de. Nagyon is de, mert úgy a közepénél már bekúsztam az ágy sarkába és nem mertem még levegőt venni se.
Az egész amúgy úgy zseniális ahogy van, ehhez kétség sem fér, de maga a történet! Úristen! "nyel egyet és zaklatottan körülnéz"
Én azt hittem, hogy ez egy novelláskötet lesz, de nem az, csak éppen mindenki szemszögéből nyomon követhetjük az eseményeket.
Kiindulásképpen kapunk egy amnéziás hapekot, akinél egy rakat készpénz van, ráadásul valami üldözi. Valami kék fény, aminek nagyjából olyan hatása van, mint egy lézersugárnak, és emlékezetkieséses hősünknek alig sikerül csak elmenekülnie. Megpróbáltatásai azzal, hogy viszonylagos biztonságba kerül egy hotelszobában, korántsem érnek véget, mert álmából véresre karmolva ébred fel, és fogalma sincs róla, hol járt, vagy mit csinál. Ez még csak fokozódik mikor egy halom drágakövet talál a zsebében, egy időkiesés után, aztán meg egy hatalmas, undorító, és nagyon futurisztikus bogárral a mellkasán.
Belátja, segítséget kell kérnie.
A magán nyomozó házaspár általában cégekkel foglalkozik és a munkájuk még azzal együtt sem mondható veszélyesnek, hogy megpróbálták megölni őket. Lévén ez nem sokszor, konkrétan egyszer sem fordult elő, ám mikor felbukkan az irodájukban egy nagyon különös ügyfél, a helyzet kezd igazán veszélyesre fordulni.
Egy elmegyógyintézetben, de legalábbis hasonló, valamilyen szinten beteg emberek (Down-kóros és társai), intézetében, egy fiú néz ki a sötétbe és figyeli a Gonoszt.
Egy másik házban egy ikerpár nem beszél, ám nagyon is jól lát a macskák szemével.
És kint az éjszakában valami vadászik, valami vért kíván és ölni akar.
A különböző szálak olyan hátborzongató könnyedséggel csúsznak össze, a karakterek nem csupán tökéletesen felépítettek, de tökéletesen érthetőek a cselekedeteik, még akkor is ha néhányat saját kezűleg beleznél ki, míg másoktól sikítva szaladnál el, a tájleírások pedig egész egyszerűen fenomenálisak, és nem tudok mást mondani, hogy megérte.
Minden perverz, abszurd, hátborzongató, természetfeletti és futurikus pillanata ellenére megérte elolvasnom, bár azt hiszem, egy ideig úgy voltam vele, hogy félrehajítom és soha többet nem nézek felé, de aztán győzött a kiváncsiság, meg az, hogy ez a módszer már az előzőnél se működött.
Ennek eredményeképpen remegő lábakkal és kezekkel mentem mosogatni, mert le akartam foglalni magam ezzel a tevékenységgel, hogy addig se körözzek fel-alá a szobában, magamban motyorászva, hogy ez mennyire beteg, elborult és mégis hihetetlen.
Zseniális, emberek, zseniális, de csak fényes nappal olvassátok és csak akkor ha tényleg éreztek magatokban kellő lelkierőt, mert az nemcsak egyik legfélemetesebb horrorelemekkel átszőtt könyv, hanem kétségkívül az egyik legdurvább megfejtésű krimi, pszichothriller, amit valaha a kezedbe fogtál. És ezt úgy mondom, hogy gyakorlatilag Stephen Kingen kamaszodtam, tehát nem az üres levegőbe beszélek.
Persze a vége az jó. Vagyis majdnem. Olyan életszerűen jó, és nagyon örülök, hogy ennyit kaptam, mert így is borzasztó lelkiállapotban leledztem.
Ha úgy érzed, vérbeli mazohista vagy, és nem tántorít el semmi, akkor tedd magad próbára, aztán majd utána beszélünk.