Az ár, amit fizetnünk kell

Tartalom: Nincs nagyobb kín, egy barát elvesztésénél. Nincs ridegebb bíró a lelkiismeretnél. Nincs rosszabb büntetés a bűntudatnál.
Páros: Shenderson
Fandom: Sherlock BBC
Műfaj: angst
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: thriller elemek, szereplő halála, Anderson POV, alternatív végkifejlet, headcanonok, dőlt betűs, visszaemlékezős részek
Megjegyzés: Szadista vagyok, ideje ezt elismernem. Még szerencse, hogy ti elláttok „normális” ficekkel, így én kiszórakozhatom magam a „furákkal”. A kép HardCandy alkotása, sokkal vidámabb, mint a novella, viszont csak az enyém, szóval dicsekszem vele. A novella amúgy a negyedénél azt mondta, hogy levél akar lenni, én meg nem állítottam meg. Talán kellett volna. Amúgy nem hiszem el, hogy Philip Anderson keresztneve, nem vagyok hajlandó elhinni.

Mi vagyunk a Holmes-Brothers!

Mármint az öcsém meg én.
Mint már említettem, na jó elbüszkélkedtem vele, a gyerek is rákapott a Sherlockra, ami nagyon helyes, csak meg kéne vele nézetnem az első két évadot is. Mert a kis huncut, betársult mellém karácsony körül, mikor az AXN-en adták a második évadot, az összes részt, de már csak az utolsó részre, szóval némi háttérinfóval szolgálnom kellett, de tetszett neki, és kapásból legyártott vagy húsz elméletet, hogy miképp élte túl.
Ami poén, hogy az első a gumiköteles-verzió volt
Azt az üvöltést nem lehet visszaadni, amit leadott azon a hajókürt erősségű hangján, mikor a 3x01-et elkezdtük.
De az én meghökkenésemet sem.
A 3x02 valahogy kimaradt, pedig ő is látni akarja a részeg Sherlockot, viszont azóta hallgatom, hogy védi Johnt, hogy ő nem meleg. John szerintem nagyon hálás lehet neki a támogatásért, bár a gyerek tizenöt éves, szóval...
Akárhogy is, nagyon tetszik neki, Mycroftot is bírja, és az utolsó résznél egymás körmét rágtuk le idegességünkben és izgatottságunkban.
Itt mondanám, hogy neki semmi baja nem volt Janinával, de meglepte a tény, hogy Sherlocknak barátnője van.
Most pedig következik a bejegyzés lényege, vagyis az a nagyon magas szintű párbeszéd amit, levágtunk. Kéretik egy konyhát elképzelni, hajnali fél hetet, és kissé kómás fejeket.

Öcsém: Vennünk kéne egy olyan operációs játékot, mert sakkunk már van.
Én: Ja, de ne várd, hogy legyőzöl. Én vagyok Mycroft, az idősebb jogán.
Öcsém: Akkor én meg Sherlock. És nekem van elmepalotám!
Én: Nekem meg esernyőm.
Öcsém: Nekem meg egy barátom, aki lefejelt. Jah és az elmémben ott van James Moriaty is!
Én: De én vagyok a Brit Kormány!
Öcsém: És szükséged van rám.
Én: Száműzetésbe küldtelek!
Öcsém: Négy perc után visszahívtál.
Anyánk: Jól van drágáim, induljunk már.

Hát ilyesfajtán társalgunk, és ez tök jó, hogy így megérti a dolgot, annak ellenére, hogy máskor meg vérre tudunk menni bármilyen hülyeségen. Mint afféle testvérek és szerintem itt látszik meg a zseniális forgatókönyv újabb remekbeszabott része. Hiába, hogy az egyik Holmes a Brit Kormány, a másik meg egy magasan funkcionáló szociopata, hiába húzzák egymást, hiába az ellenségeskedés, azért mégis testvérek maradnak, vigyáznak a másikra és csesztetik is, és ez annyira hétköznapi, annyira emberi, hogy nem véletlenül játszunk mi is ilyet.
(A vérfertőzéses incestet viszont inkább hanyagolnánk. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy volt testvére annak, aki ezt kitalálta, de inkább nem szólalok meg. )

Most viszont írnom kell neki egy Wholockot, mert megmutattam neki azt a képet, amin Anderson parafatábláján ott van bekarikázva a TARDIS, és most ezért rágja a fülem. Jah és ez az ütőkártyája, hogy ő a Doktor.
Meg a teletabi dalekok.
Aki ismeri a sorozatot, annak elmondanám, hogy ezek a színes dalekok neve nálunk.
Tehát irok, irok, irok, még akkor is ha ez nem látszik, mert még mindig nem gépeltem át. Még nem igazán tudom, hogy ez most ellustulás vagy sem, de valószínű, hogy kivételesen az utóbbi. Laptopot kérek karácsonyra.
A regényemen is dolgozom, de a szervezetem tiltakozik bármiféle határidő ellen, úgyhogy kopromisszumot kötök magammal, hogy nincs limit, viszont mindennap dolgoznom kell rajta.
Ami még fejlemény, hogy járni fogok angol nyelvtanfolyamra, mert szükségem van rá, de be vagyok gazolva, hogy nem tudok egy szót sem. Ami nyilvánvalóan nem igaz, mert az alapok megvannak, és fejlődtem is, de azért félek.
Idegesítő egy szokás.
Bár motivációnak nem vagyok híján, de attól még bennem van a majré.
Eredetileg ez egy hosszabb bejegyzés akart lenni, csak mire megírtam fejben, addigra elment a kedvem, hogy le is írjam.
Azért itt hagyok egy gondolatot, míg össze nem kaparom magam:

Az éjszakát nem tudjuk elkerülni, de meg tudjuk őrizni a hajnal reményét.

Sherlock 3x03 - Beszámoló spoilerekkel

Emberek így kell ezt.
Nem tudom hol bujkáltak ezek eddig, de úgy tűnik előkaparták magukat a harmadik részre, és így kaptunk mindent, mi szem-szájnak ingere, úgymint akció, dráma, feszültség és nyomozás, mindezt a végsőkig feszítve és olyan évadzárót küldtek az arcunkba, ami bőven kárpótolt az előző két rész hiányosságaiért.
Feltűnt, hogy milyen összeszedett vagyok ahhoz képest, hogy csupán pár percre lőttem ki a lejátszót? Ez csak azért van, mert még mindig nem tértem magamhoz, ahogy az öcsém se, mert naná, hogy ketten néztük és idáig hallom a káromkodását, pedig meg se szólal. Csak a párnámat püföli nagy intenzitással és azon nyűglődik, hogy Moriarty meghalt!
Na de menjünk szép sorjában, mert az úgy jó, bár félek, hogy csak az elfojtott torokhangok, félbeharapott káromkodások és a méltató jelzők tömkelegéig fogok eljutni, de azért tehetünk egy próbát.
Kellene mondanom, hogy ekkora nagy SPOILEREK?

1) C. A. Magnussen
Mikor először láttam fotót Lars Mikkelsenről, azt hittem, hogy ő alakítja Hannibal Lectert. Erre kiderült, hogy a testvére annak a színésznek, aki játssza, viszont innentől éreztem, hogy Magnussen karaktere fel fog nőni a sorozat hírnevéhez.
És ez így is lett.
Egy utolsó, undorító, rohadék, akit az ember lánya legszívesebben kiherélne és lenyomná a torkán, hogy megfulladjon, vagy, mindent megtenne azért, hogy ne kerüljön a karmai közé. Egy igazi csúszómászó, valóban a zsarolók királya és ami talán a legfontosabb, hogy ő is rendelkezik elmepalotával. Nem kicsit sikoltottam mikor ez kiderült. Annak ellenére, hogy értesültem már a beszámolókból, de akkor is kisebb sokként ért a dolog, hogy kész, ennyi, nem tudnak mit tenni.
Amúgy nem tudom mi ez a mánia, hogy ez is meg akarja kóstolni az embereket, de azt tudom, hogy szívesen kitéptem volna a nyelvét.
Zseniális volt, óh, hát hogyne, tényleg, le a kalappal előtte, csak kérlek szóljatok amikor elment oké?
Messze felülmúlták a várakozásaimat vele kapcsolatban, és ez így volt rendjén. Félelmetes, kiborító, rendkívül okos, és köszi Sherlock, hogy lelőtted.

2) Mary és JohnAzért veszem így össze kettőjüket, mert úgyis házasok.
Mary megdöbbentett.
Hiába tudtam, hogy mi fog történni, felkészülni nem tudtam, így aztán a százas papirzsepi csomagot gyürkésztem fecnikre megdöbbenésemben, feldúltságomban és általános izgatottságomban. Komolyan ez a nő, nekem annak ellenére is szimpatikus maradt, hogy meglőtte Sherlockot. Tudom, hogy mind ki voltatok akadva, hogy John ilyen könnyen megbocsátott neki, de John is mondta, hogy azért még haragszik rá, de szerintem ez mutatja John igazi nagyvonalúságát, hogy engedi a múltnak maradni azt, ami múlt, és csak az érdekli, hogy mi lesz velük. kettőjükkel.
Oké, nyilván ez nem egy fehér zokni rózsaszínre mosása, de Mary logikusan cselekedett, és végül is szívből szereti Johnt, meg John is őt, és talán jobb is, hogy nem tudunk semmit a múltjáról. Legalábbis egyelőre.
Összességében Mary nagyon komplex, nagyon okos, nagyon profi egy nőszemély, és én örülök, hogy ott van Johnnak. Nem tudom mi lesz velem ha kiírják, valószínűleg mattrészegre iszom magam az első kocsmában. Igaz most is szeretném ugyanezt tenni,d e csak az ökör iszik magában.

John pedig, John hát ő megmutatja, hogy még mindig katona, még mindig a veszély élteti és még mindig badass. Nagyon tetszik ahogy Sherlock rávezeti erre, mert hát igaza van, John erre született, és aki fél perc alatt mozgásképtelenné tesz egy ürgét, az ne mondogassa, hogy ő nyugodt, családi életre vágyik.
Ráadásul Sherlock Holmes egész univerzuma is körülötte forog, ami azért nem kis teljesítmény, és végül is Sherlock őmiatta tér vissza újra meg újra.
A póló ötleteiről meg ne is beszéljünk :)

3) Sherlock
Kapaszkodjatok ez hosszú lesz, bár már most megvan az érzésem, hogy felét sem mondtam el annak, amit akartam, bár az is igaz, hogy azok úgyis csak az artikuláltan rajongás részei.
Sherlock, saját szavaival élve, egy magasan funkcionáló szociopata, de tegye fel az a kezét, aki morálisan ne tartaná helyesnek a döntését.
Bátor döntés volt behozni Moffatéktól a drogot, de öcsém nem akadt ki rajta, ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy egyik-másik NCSI részben vannak ennél durvább részek is.
Sherlocknak ráadásul vannak érzései, legalábbis őszintén szereti Johnt, és nem bírja elviselni az üres fotel látványát, John hiányát, így talán meg sem lepődünk azon, hogy csak ő képes visszarángatni az életbe
Fantasztikus ötlet volt a lelövése pillanatait az elmepalotáján keresztül megmutatni, ahol még mindig Mycroft a Józan Ész, viszont helyet kap Moriarty is, mint az Őrület, így nagybetűvel, mindaz, amit Sherlock leláncolva tart magában, de mégis Moriarty mondja ki John nevét, így ő ébreszti rá Sherlockot, hogy mi az igazán fontos. Molly ugye patológus értelemszerű, hogy ott volt, Anderson, na rajta ő is meglepődött, bár én örültem neki.
Aztán Sherlock végre magára talált, brilliáns következtetések, Mary csapdába csalása, és Magnussen lelövése! Egész egyszerűen jó volt megint ilyennek látni,
Ráadásul mindenki tudja, hogy nem azért lőtte le a mesterzsarolót, mert Maryt akarta biztonságba tudni, áh dehogy! Johnt akarta megmenteni és ez sikerült is neki. Amit én még nagyon szerettem, mikor kezet nyújtott Johnnak. Oké, én is ölelést vártam, de ez mégis az elismerés és tisztelet jele volt. Merre is van az az oxigénpalack?
Aztán Sherlock csajozik. Oké, szerintem ez rendben volt. Tudom, hogy mennyire valószínűtlen szerelmesnek látni valakit, akiről ezt gondoltuk volna utoljára, pláne akkor, ha az a valaki Sherlock Holmes, de Janine engem nem idegesített. Szerintem csak a drága fangirl szívünk volt kiakadva, hogy nem mi lehetünk Janine helyében, de amúgy teljesen oké volt. Igaz, hogy Sherlock kihasználta, de Janine továbblépett, és ez így korrekt. Bár nem mondom én is vágtam a pofákat, mint John, mikor ezek ketten enyelegtek, de hát ez így volt eredetileg is megírva.
Aztán Redbeard, a kutya, hát valahol itt olvadtunk cseppfolyóssá az izgalmak közepette.
Mit is mondhatnék még? Sherlock ezúttal végre tisztán, szívből, elméből, őszintén önmaga volt, a minden drámakirálynőzős viselkedésével és a szociopataságával. (ez de hülyén hangzott!)

4) Mycroft
Nekem egyre szimpatikusabb Mycroft, akármennyire is hűvös, közönyös, rideg, távolságtartó, és mentes minden testvéri érzelemnyilvánítástól, mert azért még mindig félti Sherlockot, még mindig ugyanannak a kisfiúnak látja, akit meg kell védenie. És meg is védi, már amikor teheti, és ez az igazi testvéri vonás. Ráadásul be is vallja, hogy szüksége van Sherlockra, meg szereti. Valószínüleg csak én visítottam fel a "sárkányvadász"-os résznél, de ez úgy tetszett, na!
Jah és ahogy eldugják a cigit az is mennyire jó volt már! Komolyan ezer csóközön Moffatnak, amiért ennyi testvéri jelenetet kapunk, csak így tovább. Azért a száműzetéses dolog meredek volt, de végül is visszahívta, szóval minden rendben.
Már amennyire a Brit Kormánynál bármi is rendben lehet.
De szeretjük.

5) Molly
Én rájöttem. Molly a Példaképének tartja Sherlockot, így nagybetűvel, akibe az ember lánya bele tud zúgni, olyan tizenöt-tizenhat éves fruskaként, de aztán kinövi magát. Molly nem nőtte ki, és emiatt lesz szánni való a karaktere, de mégis együtt tudunk vele érezni, hiszen mindannyiunkkal előfordult már ilyen. Csak aztán összeszedtük magunkat, ő meg nem, és ettől viszont idegesítő.
Bár tetszett, mikor felpofozta Sherlockot, talán van remény, hogy elkezdni magát is tisztelni annyira, hogy nem csorgatja a nyálát. (Mi rajongók, természetesen felnőtt, öntudatos, erős idegzetű nők vagyunk :) )
Jah és felbontotta az eljegyzést. Lehet, hogy Tom mégse pszichopata?


6) Úgy alle zusammen
Én megkedveltem a drogos srácot, remélem láthatjuk még a jövőben. De ha kiderül, hogy ő tehet az egész Moriartys mizériáról szembemegyek a fallal.
Apropó Moriarty! Mit szóltok hozzá? Én megrémültem, hogy visszatért, amikor ő halott, nagyon halott, fejbelőtte magát. Különben is ne menjünk már át Dragonballzba, hogy mindenki visszatér ötször!? De persze én is imádtam Andrew alakítását, a hideg futkározott a hátamon, bár még midnig inkább ő, mint Magnussen. A már kifejtetek miatt, és különben is Jim legalább dögös.

Mrs. Hudson, mik ki nem derülnek az öreglányról! Már csak egy felvont szemöldökkel regisztrálom, hogy oké, ilyen is van.
Anderson Sherlock elmepalotájában! A Shenderson shippem tüzijátékokat köpköd a légtérbe.

Hát összességében ennyi lennék, ha valamiről nem beszéltem volna, amiről viszont érdekelne titeket a véleményem, tegyétek fel bátran kommentbe és én majd válaszolok, bár azt hiszem, hogy tényleg csak a neonzöld, vérpiros, Hold nagyságú, körbevilágított, felcimkézett WTF? sikítás maradt le.
Összeségében ez egy igazi évadzáró volt és mind be fogunk csavarodni, mire kijön a negyedik évad. (Csak ilyen legyen annak is a színvonala és boldogan halok meg)
Most pedig látjátok feleim szümtükkel, hol az az italt és oxigénpalack?

Elrabolt díjacka

Mert Raistlin engedélyt adott rá, hogy elvihessem a tíz kérdését. Helyfoglaló, semmi extra, továbbküldeni se küldöm, viszont aki akarja válaszolhat rá.

A szabályok:

- Írj néhány bizarr dolgot magadról!
- Válaszolj a neked feltett tíz kérdésre!
- Tedd fel magadnak azt a kérdést, ami egész életedben kísértett és próbálj meg válaszolni rá. Nem kötelező nyilvánosan.
- Nem muszáj továbbküldeni a díjat!


Néhány bizarr dolog rólam:
- A humorom
- Öt perc alatt képes vagyok pársoros verset firkantani bárkiről minimális infó alapján. Tényleg.
- Képes vagyok normálisan viselkedni, de ezt nagyon jól titkolom.

Rei kérdései:
1) Melyik táncformát sajátítanád el a legszívesebben?
A keringőt. Annak ellenére, hogy nekem attól is képes felfordulni a gyomrom, hogy sokszor átbucskázom a fejemen, nagyon tetszik ez a tánc. Olyan szép és finom, meg kecses.

2) Melyik az a festmény, amit szívesen kiakasztanál a szobád falára?
Nem vagyok otthon festészetben, de Salvador Dali Napraforgóit szivesen látnám a falamon.

3) Zombiapokalipszis, nálad egy lángszóró, küszöbödön az élőhalottak. Milyen zene szól a háttérben?
Háhá! Szimpatikus egy kérdés. AC/DC - Thunderstruck vagy Ossián - Harc a Gonosszal. Ha már meg kell halni/halniuk, legyen stílusa a dolognak.

4) Melyik volt a legfurább film, amit láttál, és miről szólt?
Kifejezzeten ilyenhez nem volt szerencsétlenségem, de a legújabb Diótörő animációs film jó eséllyel indul a címért. Nem tudom ki találta ki, hogy balettzenére dalszöveget ir, de nem jött be.

5) Legjobb színházi emlék?
Szinte az összes emlékem jó a színházról (a Carmen nem tetszett egyedül), és igazságtalanságnak érzem a rangsorolást, így randomszerűen kiemelem azt, mikor kezet foghattam és fényképézkedhettem Járai Mátéval. Utána szabályszerűen hiperventilálltam, és kis, rózsaszín felhők között lebegtem.

6) Musical/rockopera/opera - igen/nem/mindig/még-még?

Igen, igen, ha jó. Az operát nem szeretem annyira, mert nem értem mit énekelnek, a Carmenen meg majdnem bealudtam, de azért elhallgatom. A musical pedig mindig, mindenhol, minden körülmények között.

7)Életed végéig csak egy könyvet olvashatsz. Mi a választásod?
Főbe lövöm magam. Vagy, mivel van sütnivalóm, azt aki ezt kitalálta.

8) Ha bármilyen hangszeren megtanulhatnál játszani egy nap alatt, mit választanál?
Hegedű. Nah vajon, miért?!

9) Van kedvenc szobrod?
Persze, amelyik nem akar megtámadni, már rokonszenves. De nagyon tetszik itt Győrbe a szódásszifon szobor, amit Jedlik Ányos tiszteletére álítottak, és várom, hogy mikor fog belőle fröccs folyni.

10) Mit szeretsz fotózni?
Tájakat, fűt, fát, bokrot, ilyeneket.

+1) A kérdés, amit nagyon szeretném, hogy feltegyenek nekem.

STEVEN MOFFAT: Volna kedved egy napra csatlakozni a Sherlock stábjához?

ÉN: Igen!

Az én kérdéseim, kommentbe válaszolhattok, vagy el is vihetitek, ahogy érzitek.

1) Hogyan találtál rá a Sherlok BBC-re?

2) Mit tennél ha elrabolnának az UFOk?

3) Ha kiderülne, hogy páratlan tehetségű színésznő vagy, melyik filmben/sorozatban szerepelnél a legszívesebben?

4) Kezdtél már bele olyan könyvbe/filmbe/sorozatba pusztán azért, mert sok fic született róla?

5) Hogyan kezdtél el slasht irni?

6) Miként birkóztál meg ezzel és úgy általában azzal, hogy rajongó lettél?

7) Milyen lenne a tökéletes napod?

8) Részt vettél-e már tüntetésen? Ha igen, melyiken és milyen volt, ha nem melyiken lennél ott és miért?

9) Ki szeretnél lennél következő életben?

10) Mire vagy a legbüszkébb az életedből? Persze csak akkor ha publikus.

Nah én ennyi lettem volna, további szép napot nektek! És kitartás, állítólag csak egy évet kell várni a negyedik évadra!

Dean R. Koontz - A Rossz hely

Én ma sikeresen kiderítettem, hogy erős idegzetű, felnőtt nő vagyok, bár ez nem látszik annak ellenére, hogy így van.
Legújabb kedvenc íróm a fent említett úriember, akivel az antikváriumban találkoztam, bár ez már a második tőle olvasott regényemben. Azonban még mindig nem értem, hogy tud békésen aludni, már ha még él. Ezt még nem derítettem ki.
Nos, a könyv bemutatását azzal kezdeném, hogy mindenki kaparja elő a leghororrisztikusabb, legrémisztőbb, legundorítóbb könyv/film élményét és szorozza be hárommal, és így talán pontos eredményt kap azt illetően, hogy mennyire félelmetes és bizarr ez a könyv.
Mondhatnám, hogy nagyon, de talán az hihetőbb lesz, ha elárulom, hogy maga a kiadó is fokozottan kéri, hogy csak tizenhat éven felüli, erős idegzetű emberek olvassák.
Nem véletlenül.
Gondolatban kikacagtam őket, hogyha az Állattemetőt is túléltem, akkor ez már csak nem lehet olyan nagy falat? Hát de. Nagyon is de, mert úgy a közepénél már bekúsztam az ágy sarkába és nem mertem még levegőt venni se.
Az egész amúgy úgy zseniális ahogy van, ehhez kétség sem fér, de maga a történet! Úristen! "nyel egyet és zaklatottan körülnéz"
Én azt hittem, hogy ez egy novelláskötet lesz, de nem az, csak éppen mindenki szemszögéből nyomon követhetjük az eseményeket.
Kiindulásképpen kapunk egy amnéziás hapekot, akinél egy rakat készpénz van, ráadásul valami üldözi. Valami kék fény, aminek nagyjából olyan hatása van, mint egy lézersugárnak, és emlékezetkieséses hősünknek alig sikerül csak elmenekülnie. Megpróbáltatásai azzal, hogy viszonylagos biztonságba kerül egy hotelszobában, korántsem érnek véget, mert álmából véresre karmolva ébred fel, és fogalma sincs róla, hol járt, vagy mit csinál. Ez még csak fokozódik mikor egy halom drágakövet talál a zsebében, egy időkiesés után, aztán meg egy hatalmas, undorító, és nagyon futurisztikus bogárral a mellkasán.
Belátja, segítséget kell kérnie.
A magán nyomozó házaspár általában cégekkel foglalkozik és a munkájuk még azzal együtt sem mondható veszélyesnek, hogy megpróbálták megölni őket. Lévén ez nem sokszor, konkrétan egyszer sem fordult elő, ám mikor felbukkan az irodájukban egy nagyon különös ügyfél, a helyzet kezd igazán veszélyesre fordulni.
Egy elmegyógyintézetben, de legalábbis hasonló, valamilyen szinten beteg emberek (Down-kóros és társai), intézetében, egy fiú néz ki a sötétbe és figyeli a Gonoszt.
Egy másik házban egy ikerpár nem beszél, ám nagyon is jól lát a macskák szemével.
És kint az éjszakában valami vadászik, valami vért kíván és ölni akar.
A különböző szálak olyan hátborzongató könnyedséggel csúsznak össze, a karakterek nem csupán tökéletesen felépítettek, de tökéletesen érthetőek a cselekedeteik, még akkor is ha néhányat saját kezűleg beleznél ki, míg másoktól sikítva szaladnál el, a tájleírások pedig egész egyszerűen fenomenálisak, és nem tudok mást mondani, hogy megérte.
Minden perverz, abszurd, hátborzongató, természetfeletti és futurikus pillanata ellenére megérte elolvasnom, bár azt hiszem, egy ideig úgy voltam vele, hogy félrehajítom és soha többet nem nézek felé, de aztán győzött a kiváncsiság, meg az, hogy ez a módszer már az előzőnél se működött.
Ennek eredményeképpen remegő lábakkal és kezekkel mentem mosogatni, mert le akartam foglalni magam ezzel a tevékenységgel, hogy addig se körözzek fel-alá a szobában, magamban motyorászva, hogy ez mennyire beteg, elborult és mégis hihetetlen.
Zseniális, emberek, zseniális, de csak fényes nappal olvassátok és csak akkor ha tényleg éreztek magatokban kellő lelkierőt, mert az nemcsak egyik legfélemetesebb horrorelemekkel átszőtt könyv, hanem kétségkívül az egyik legdurvább megfejtésű krimi, pszichothriller, amit valaha a kezedbe fogtál. És ezt úgy mondom, hogy gyakorlatilag Stephen Kingen kamaszodtam, tehát nem az üres levegőbe beszélek.
Persze a vége az jó. Vagyis majdnem. Olyan életszerűen jó, és nagyon örülök, hogy ennyit kaptam, mert így is borzasztó lelkiállapotban leledztem.
Ha úgy érzed, vérbeli mazohista vagy, és nem tántorít el semmi, akkor tedd magad próbára, aztán majd utána beszélünk.

Sherlock 3x02 -Spoileres beszámoló

Nos, egy hét késéssel ugyan, de megnéztem. Öcsém azt kérte, hogy várjam meg vele, mert ő is nézni akarja, de úgy érzem, hogy ez a hat nap, durván, még így is nagy teljesítmény volt tőlem. Mondjuk a színházzal könnyebb volt túlélnem, és ha őszinte akarok lenni magamhoz még mindig az a történet kering bennem, de azért a Sherlock is kitett magáért.
Végre nem olyan az egész, mintha hozzávágták volna egy slasherhez, hogy írd meg helyettünk, és ezért nem tudok elég hálás lenni.
A harmadik résznél mind bőgni fogunk, csak hogy tudjátok, de erre a végén még kitérek. Most foglalkozzunk az aktuális résszel.
Gondolom, aki már tudta az frissen, melegében megnézte, így nem bízok benne, hogy érdembe hozzá tudnék szólni, de azért megpróbálom. Mivel jómagam ilyenkor spoilereken élek és halok, ezért nagyjából tisztában voltam az eseményekkel, de nem tudtam felkészülni erre.
Szerintem nem is lehetett.
Hogy kellően átlátható legyek, és a kifakadásaimat ne összevissza, csak az aktuális témához intézzem, listába szedem a gondolataimat.
Illene mondanom, hogy SPOILER?!

1) Sherlock
Sherlock életének legnagyobb kihívásával szembesül, mikor John felkéri őt a vőfélyének. Miután felfogta a dolgot, és mi is felfogtuk, hogy a nagy detektív tényleg lefagyott az infótól, Sherlock nekilát a feladat legyűréséhez. Ami nem épp az ő pályája. Moriartyval könnyebben elbánt, hiszen ő csak egy rejtvény volt, egy különleges, briliáns, félelmetes rejtvény, de mégis olyan valami, amit Sherlock ismer. De az esküvők, az érzelmek és minden ilyen, hát...nem igazán az ő területe. Beismerve gyengeségét segítségért kiált, egyenesen Lestrade-nak. Mondanom sem kell, hogy a lehető legrosszabb időpontot választotta.
Sherlock azonban valahogy mégis veszi az akadályt, és itt látható a sorozat leggyönyörűbb, legmeghatóbb, legcsodálatosabb jelenetet: John átöleli Sherlockot.
Oké, most gyorsan túllépünk az elolvadáson, mert van itt még történés. Mivel ez mégiscsak egy krimi, még akkor is ha a drága forgatókönyv író urak el is felejtik néha, így hát kell bele egy gyilkosság.
Személy szerint nekem nagyon tetszett ez a szál, teljesen kreatív és eredeti, már ami az elkövetési módot illeti, a személy már nyilvánvalóbb volt, de hát ilyen is kell néha. Viszont cserébe kapunk Sherlock elmepalotájából, ezúttal bíróságként. Ahol Mycroft a bíró, amiért aranycsillag jár.
Sherlock megoldja a rejtélyt, kimondja, hogy John valóban fontos része volt az életének, afféle iránytű, aki megmutatta, hogy egy élet megmentése fontosabb, mint egy ügy megoldása.
Őszintén szereti Johnt (ezúttal kéretik nem belelátni a slasht részt, mert kénytelen leszek szétcsapni közöttetek), és a kedvéért elvállalja a vőfély szerepét, ott van az esküvőn, mosolyog, majdnem (Hál' Istennek tényleg csak majdnem) felszedi a koszorúslányt, erején felül teljesít ebben a számára nagyon nehéz helyzetben, de mégis, azért ő Sherlock marad. És mikor senki nem látja, illetve csak Molly látja, akkor távozik az esküvőről.
Egyedül, a kabátjába burkolózva.
Emelje fel a kezét, aki nem sóhajtott fel, és nem érezte meg az eljövendő epizódokból áradó szomorúság szellőjét. Jól van, letehetitek.
És itt látszott igazán, hogy ő még mindig Sherlock. Sherlock Holmes az első és utolsó tanácsadó detektív.


2) John
John igazán  önmaga volt ebben a részben. Pontosan az a kemény, határozott katona, akinek megismertük, mindenféle kertelés és mellébeszélés nélkül és jól helyrerakja a népeket.
Ahogy azt kell.

Az is nagyon tetszett, hogy milyen furmányosan szabotálja Sherlock jól eltervezett legénybúcsúját. Mindketten alaposan lerészegednek, és az egyetlen ok, amiért itt közlöm, hogy az előző ponthoz már így is túl sokat írtam. Szóval John és Sherlock részegen az megfizethetetlen, és imádtam az egészet elejétől a végéig, a ki-vagyok-én játéktól kezdve, Sherlock részeg dedukcióin át az őrszobán való ébredésig. Kész voltam teljesen.
Amúgy John már egyre profibban kezeli Sherlockot, tudja mikor kell megállítania, és külön pacsi neki a drámakirálynős beszólásért. 

Az a baj, hogy Johnt nagyon szeretem, ahogy Martint is, és róluk alig tudok beszélni, pedig úgy szeretnék. Talán pont azért, mert csak nézni kell és kész.
Badass úgy ahogy van.

3) Mary
Mary okos egy teremtés, és nagyon aranyosan mutatnak Johnnal, (cöh, még szép, ha egyszer az életben is házasok), és tipikus zsák a foltját. Itt kell mondanom és megjegyeznem valamit, amit, valahol olvastam megerősítve. CAM. A teljes nevet ne várjátok tőlem, de mind jobban teszitek, ha elolvassátok a Mesterzsaroló című Doyle novellát. részemről megnézem, mert nincs itthon a kötet és régen láttam Jeremy Brett arcát. Márpedig ebből következik, hogy Mary rohadtnagy bajban van, mert ez a fickó, ez a könyvben is jó eséllyel pályázott Moriarty lassan kihűlő helyére, mindezt korántsem olyan vonzó sötétséggel, mint Jim. Nem ez az alak egy kicseszett patkány, és én sajnálom Maryt. Nagyon. Rettegek.
Jah és igen gyermekük lesz! Tessék örülni, vagy falat csapkodni a fejjel.


4) Mycorft
A Brit Kormányt mindannyian vágytuk már valami hétköznapi helyzetben látni, de nos, talán a futógép mégsem volt a legbarátibb ötlet. Majdnem leestem a vinnyogástól a székről, mert ez így sokk volt. Nekem.
De ami nagyon eltalált és fantasztikus volt, hogy Mycroft is helyet kapott Sherlock elmepalotájában, mint bíró, mint a Józan Ész. És ebből látszik igazán, hogy minden szokványos testvéri mizéria ellenére, már amennyiben ezeknek lehettek szokványos testvéri mizériái, számít Sherlocknak a bátyja szava.
Köszönöm, még sok ilyen pillanatot kérnék, addig is írok én, mert Mycroft fúha. Nagyon fúha.

5) Minden más
Nos jöjjön a vegyesfelvágott. Mrs. Hudson és Molly szexuális életéről tényleg sokkal több infó érkezett a kelleténél, de nekem akkor se magyarázza be senki, hogy Ted(?) nem pszichopata. Úgy gyanús, ahogy van.
Lestrade változatlanul Lestrade, nagyon bírom a fejit, meg a hozzáállását, meg úgy ahogy van.
Nekem senki se mondta, hogy Sherlock hegedül Marynek és Johnnak, pedig itt is a könnyeimet törölgettem a meghatottságtól.
Csak engem nem lepett meg, hogy Sherlock tud bánni a gyerekekkel? Jó, itt csak egy gyerek van, de ha belegondoltok akkor az eredeti novellákban csupa utcakölyök volt a szeme és a füle, amiből itt ugye a hajléktalanhálózat lett. Kedves jelenet volt, szintén pirospötty érte.
Aztán mikor Sherlock tett egy olyan kijelentést, hogy a nők buknak az egyenruhára, főleg a tengerészgyalogosokra, (ha jól fog az emlékezetem) nekem egyből Candy: lights off! specialja ugrott be. Khm...

Hát azt hiszem mindent elmondtam, ha mégsem, majd szóltok. Összeségében tetszett, sírtam, nevettem rajta, de nagy tétekben fogadok arra, hogy a következő részben bordástól tépik ki a szívünket.
És, hogy miért hallgattam írás közben Guns N' Rosest az számomra is rejtély.

Apropó még valami, olyan coulombo-stílusban: nem megyünk el egyet inni, így közösen valahová? Ránk férne, ránk fog férni, ránk férne már alapon.

Portugál - Egy vérbeli tragikomédia

Léteznek előadások.
Léteznek Előadások.
És léteznek ELŐADÁSOK.
A Portugál minden kétséget kizáróan a legutóbbi csoportot erősíti, és úgy kenterbe verte Sherlockot a top hármas listámon, hogy az most a sarokba bújva sirdogál és sajnálja magát.
Már pusztán az a tény, hogy színházba megyek, képes sok méterrel a föld felé repíteni, és egyszer úgyis hozzámegyek a színházhoz, mert úgyis azt tartják, hogy szerelemből érdemes csak házasodni.
Az egész mizantéria egy író-olvasó, pardon, közönségtalálkozóval kezdődött, ahol az íróval folyt egy beszélgetés, aki nagyon elbűvölő személyiség volt, kellemes hanggal, és kiderült, hogy ő irta a Kék, kék, kék-et, ami egy vándorcirkuszról szólt, szintén tragikomédia, és itt már tudtam, hogy a Portugál tetszeni fog.
Tévedtem.
I m á d t a m.
Bár tualjdonképpen nincs olyan szó, ami kifejezné az érzéseim, az orgazmust, meg úrinő, aki kétségkívül vagyok, nem veszi a szájára.
Gondolom, már kiváncsiak vagytok, hogy mi is történt, de legyetek türelemmel, amíg elmondom, hogy ez eredetileg nem is a nagyszínházban, hanem a Kisfaludy-teremben játsszák, csak most a 150. előadás kedvéért átteték a nagyszinpadra, annál is inkább, mert a teltebbnél is teltebb ház volt, épp csak a színpad szélén nem ültek.
A történet maga egy Isten háta mögötti kis faluban játszódik Irgácson, egy kocsmában. A Kocsmárosnak nincs könnyű dolga, mert hát a helyi flóra-fauna színe-virága ott tobzódik. Sátán, aki a lányát sajnálja, mert verik, Csipesz, aki folyton újítani akar és Pestre megy, Retek, aki rendőr volt, de kényszervallatás miatt kirúgták, így az idegen autósok megbirságolásából él. Felbukkan még Juci, Csipesz felesége, aki biciklivel közlekedik, de folyton mattrészeg, a Pap, aki inkább a misebort, meg unicomot issza, mint vizet és sálakat köt magának, no meg Masni,a Kocsmáros lánya, ki huszonöt éves és Retek el akarja venni.
Ebbe a kis közegbe, ahol tulajdonképpen csak annyi történik, amennyi bárhol máshol a világon, hol a hétfő, hétfő, a csütörtök csütörtök, és a legnagyobb szám a búcsúba a céllövölde, toppan be egy férfi. Fehér ruhában, egy hátizsákkal és szobát szeretne, amíg tovább nem áll Portugáliába.
Masni, ahogy meglátja fülig beleszeret, hiszen az idegen egyáltalán nem olyan, mint a többiek és érdekli Masni.
Retek persze azonnal meg akarja birságolni, majd megverni, mert hát ő is szereti Masnit, még ha csak a maga agresszív, nagyszájú módján is.
Bece, mert Masni így nevezte el, szépen összejön Masnival ahogy illik az első felvonás végig, de mellettük betekintést nyerhetünk Csipesz és Juci életébe is, nevethetünk Sátánon és hallgathatjuk a beszélgetéseket, amelyek épp ugyanolyanok, mint bármelyik másik kocsmában.
Egyik nap, miközben Masni és Bece kint ülnek a tó partján, napoznak és Bece álomszépen mesél Portugáliáról, a portugálokról és a tengerről, Csipesz meg valamivel odébb sütteti a hasát, betoppan Retek, farzsebbe dugott cipővel(!), és közli Becével, hogy megjött a felesége.
És itt ért véget az első felvonás.
A szünetben tényleg meglepték a nézőket, mert a felállított asztaloknál, amelyeket azzal az utánozhatatlan anyagú piros kockás terítőkkel fedtek le, ásványvizet, pogácsát, meg fröccsöt osztottak a színészek.
Ingyen és bérmentve, naná, hogy lecsaptam! Anyám ásványvizet kért, de én úgy voltam vele, hogy egy kis alkohol még nem ártott meg senkinek, szóval fröccsöztem. Úgyse ittam még szeszt színházban, pláne nem ingyen. Finom volt amúgy.
Vettünk egy ropit is és mire elropogtattuk megszólalt a csengő, kezdődött a második felvonás.
A Feleség alaposan lelakta a kocsmát idegességében, mert Bece se szó, se beszéd lépett le tőle Pestről, és el tudjátok képzelni azt a vitatkozást, amit azok ketten levágtak. Sátán végig figyelt, a Kocsmáros töltötte az italt, Retek pedig úgy gondolta, hogy ismét pénzhez juthat.
Most sem jött össze, mert a nő egyrészről ráborította a konyakot, másrészről leköpte, majd elsöpört. Masni meg összetört, bár kibékült Becével a búcsúig. Persze eközben történnek másokkal is dolgok, a Retek egyre jobban felhúzza magát, Sátán borong, mint mindig, Csipesz céllövöldét nyit, Juci, pedig nagy nehezen találja meg, a Pap pedig továbbra is unicomozik.
Az éjszaka sok minden történik.
Bece egyedül megy tovább Portugáliába, bár másnap reggelre kiderül, hogy csak visszamegy Pestre, de mindenképpen otthagyja Masnit, Juci bealszik, így Csipesz le tud lépni szintén Pestre, Retek a Papot faggatja, hogy az önédelemből elkövetett emberölésért mi jár a túlvilágon, de a Pap nem tudja.
Nem talált, se nem Masnit, se nem Becét nem öli meg, bár úgy tűnt, hogy Csipesz halt meg a kezei között véletlenül, de aztán kiderül, hogy azt ölte meg, aki veri a Sátán lányát. El is viszik börtönbe.
A reggel azonban sok mindent tartogat még. A Pap önmagát vádolja, amiért nem tartotta vissza Reteket, a Kocsmáros azért szenved, mert úgy hiszi ő rémisztette el Becét, Sátán pedig elárulja, hogy nem is verték a lányát, Csipesz pedig visszajön és még egyúj cipőt is hozott Jucinak, amit azonnal felpróbál és jószerével mindenki vonul mögötte, hogy elkapják ha esne. A kocsmában csak Masni és Sátán marad. Masni, a papírhajót, amire Bece leírta a címét, mégse dobja ki, leül vele Sátán mellé, a vállára hajtja a fejét és néznek előre, miközben a hátuk mögött morajlik a tenger és elsötétül a színpad.
Ez a leírás közel sem adja vissza azt a kicseszettül, röhejesen brilliáns és tehetséges színészi játékot, az őrjítően jól megírt szövegeket, a bizsergető zenét és a hangulatot.
Ez a darab ugyanis nem egyszerűen megmutatta magát, hogy itt vagyok, engem nézz! Ó, nem.
Ez a darab ugyanis leült melléd és mesélt hétköznapi dolgokról, korántsem hétköznapian. Egyik pillanatban még teli szájal röhögtem rajta, a másikban pedig már a szívem szakadt meg, és ez így ment három órán keresztül, a szívem cafatokban lóg, ahogy a rekeszizmom is, mert annyira emberi, annyira valóságos, és mégis annyira több volt! Felpofozott, megrugdalt, agyonvert, megnevetett, felemelt a Mennyekig, majd ledobott a Pokolig, mindezt úgy, hogy élveztem, átéltem és mégmégmég akartam belőle. Mert nemcsak a főszereplőkre voltam ám kiváncsi, áh dehogy! Az is elkezdett érdekelni, hogy miért hívják Sátánnak Sátánt, mi történhetett vele és a lányával, mi nyomja a Pap lelkét, és CSipesz miért hagyta ott a taxizást?
Ebből is látszik milyen űberfantasztikusan jól van megírva, mert kerek, nagyon kerek, de mégis akarok még belőle, mert annyira megfogott, magával ragadott az egész stílusa, légköre, történése, hogy köpnyi-nyelni, pislogni se tudtam, szikrát sem kaptam, az egész rendszer leállt.
Félelmetes brilliánsságát az is mutatja, hogy mind a valahány, úgy kétszáz főnyi közönség felállva tapsolt a végén.
Állva tapsoltunk.
Én ilyet csak egyszer láttam, az Aranycsapatnál, de maximálisan megértettem, hogy most miért.
Csak épp elmondani nem tudom normálisan, mert nem lehet, mert ezt tényleg látni kell, egyszer-kétszer, sokszor.
Voltak, jó sokan, akik nem másodjára látták, és olyan jó volt hallani, ahogy előre röhögtek egy-egy poénon, meg elnémultak egy-egy drámai elem előtt, szóval igazi rajongók voltak, és ez még csak hozzátett az egész fantasztikus élményhez.
Sírtam, nevettem, röhögtem, zokogtam, égig szálltam, lezuhantam, szilánkokra törtem és összeragasztottak, egyszóval pont azt kaptam, amit vártam, amire vágytam, mindezt olyan magas szinten, hogy csekély és jelentéktelen szókincsem képtelen kifejezni.
Vérbeli tragikomédia.
Életre szóló élmény.
Huh, erről jut eszembe azért egy jelenetet mindenképp ki kell emelnem, mert majdnem leestem a székröl röhögésemben.
Mikor Csipesz meghozta egy zsákban a tűzvörös, magassarkú szandált, amit alig akart kinyitni, na azt Juci úgy húzta fel, hogy olyat nem láttál.
Tényleg nem.
Chaplini magasságokba és még azon túl emelte az egész jelenetet, pedig csak annyi történt, hogy felhúzta a szandált! De mire rákerült a lábára épp, hogy össze nem csomózta a karját meg a lábát. Nem lehet visszaadni, de higgyétek el, ilyet ti még nem pipáltatok.
Mikor vége lett, persze futottunk a buszra anyámmal, de ezt lassan kezdem megszokni, de megérte.
Totál megérte, hogy a hosszú munkanapon leginkább egy mosott és szárított tehénylepényre emlékeztetek, a kedd óta nem múló, csak fokozódó izomlázat és a nem alvást, sokkal jobban, mint a Sherlock.
Toronymagas hosszal vezet a Portugál, mert ehhez nekem szuvenír jogom van.
A végére egy igen frappáns mondás, amit nem sikerült szó szerint megjegyeznem, de valahogy így hangzik és nem tudok nem igazat adni neki:
Az Isten jó nagy adag türelmet adott a nőknek, hogy el tudják viselni a férfit úgy ahogy van.
Menjetek színházba drágáim!

Kard Rendjés edzéseink 2.

Változatlanul az a meggyőződésem, hogy semmi nem zökkent vissza úgy a valóságba, mint egy fejeden puffanó plüsskard.

Vagy egy fémmel kapott körmös.

Igen, én is a Sherlock körül pörgök, élek és halok, de hiába Martin és Ben BAFTA-díjas szereplése, hiába Moffat és Gatiss rendezése (akiket be kéne zárni egy üres szobába, netelérhetőség nélkül, egy szekérderéknyi papírral és tollal), és a szado-mazo fandom, azért ha kadvívásról van szó, akkor mindez másodrangúvá degradálódik, ha nem egyenes harmadrangúvá.

Egyrészt azért, mert edzésen nem engedhetem meg azt a luxust, hogy nem figyelek oda, másrészt azért, mert ez velem történik és nem csak kívűlállóként nézem.
A rajongás nem játszik.
Ráadásul még mindig nem láttam a második részt, csütörtökig nem is fogom már, viszont megbeszéltem Rékával, hogy csapunk egy mozizós hétvégét. Ő animéket nézet velem, én meg a Sherlockot. Valószínűleg úgy fogom csinálni, hogy előszőr a 2x03-at nézetem meg vele, hogy mégis képben legyen, aztán majd az új évadot. Az egészet nem nézetem meg, mert sok az egy embernek.
Tehát odafele kitárgyaltuk a kölcsönös rajongást, majd átöltöztünk és bementünk a tornaterembe, ahol szembesültünk a létszámmal.
Saccoljatok mennyien lehetünk az új év első edzésén?
Négyen.
Boba, mint oktató, András, aki csak úgy lejött Pestről, Réka meg én. Halmai Tamás csak lenézett, de nem edzett, mert még a karácsonyi edzés alatt kapott egy akkorát, hogy eltört a hüvelykujja.
Azt kell mondjam, hogy ez előfordul, de mutassatok nekem egy olyan sportot, ami veszélytelen. A sakk sem az, mert a konkurencia alaposan kiszúrhat veled, rácsukja az ajtót az ujjadra, vagy valami. De azért menőbb azt mondani, hogy rávágtak egy karddal azért ilyen, mint azt, hogy egy ajtó volt.
Már Tamás se vette annyira zokon, úgyse tud vele ennél többet kezdeni, csak azt fájlalja, hogy nem tud irni.
Az edzés a kiscsoportos létszám ellenére jó hangulatban telt, bár én titkon örültem, hogy nem hajtottak bennünket halálra, bőven jó volt ilyen visszaszokós, magunkratalálós, belelendülős edzésnek, az ünnepek után.
Elsőnek bemelegítettük az izületeinket, majd fogócskáztunk. Mert nem volt szertárkulcsunk, így labdázni se tudtunk.
A szabályok úgy változtak folyamatosan, hogy előkészüljünk a vívásra. A rendes fogócskát nehezítettük, hogy azonnal vissza lehetett adni a fogóságot (tudod, megérint, visszacsapsz, így ő lesz megint a fogó), majd következett az, hogy el is lehetett hárítani, ami mind a pusztakéznél, mind a vívásnál működőképes, a megfelelő módosításokkal persze.
Úgy fél óra játék után kardot/federt (újak kedvéért: fém gyakorlókard, keskenyített penge, a hegy vége visszahajtva egy kicsit és be van tekerve, a markolat felett még egy keresztvas funkcióval bíró kialakítás, majd hozok képet), vettünk a kézbe és elkezdtük az érdemi munkát.
Védtünk.
Jó, ismételtük a védést.
Párokba álltunk, elég nehéz volt választani, a rengeteg ember közül, megbeszéltük, hogy ki támad, így a másik értelemszerűen védett.
A védésnek három esetét ismerjük, és tanuljuk: első esetben, csak féltjük a tyúkszaros életünket, ahogy Heitter Peti szokta volt mondani, és csak ellépünk a kard elől. Hátra, mert ugye nem előnyös dolog, ha egy darab vas áll ki a fejünkből. A második eset, amit most először ismételtünk, hogy lappal, szigorúan csak lappal kivédjük az ütést. Csak a filmekben érintkezik él az éllel, ami jól néz ki, de nulla haszna van. A harmadik eset, amit még vettünk a nap folyamán, hogy védek, de előnyt szerzek, vagyis fáj.
A másiknak.
Ami jó nekünk, ugye.

Úgy gyakoroltunk, hogy a másik ütött meghatározott számű felsőt (felülről lefelé irányuló ütés, még mielőtt valaki ruhaneműnek hinné), mondjuk hármat. Az első ütést védtük simán, a másodiknál felmentünk ökörbe (alapállás, jobb és baloldalra is felvehető, hegy az ellenfél arcába néz, egyik lap lefelé, másik lap felfelé, hüvelykujj alul, markolat és keresztvas fejhez közel, de nem vágod homlokon magad), aztán a következő ütésnél átvisszük másik oldali ökörbe a kardot. A hegy végig az ellenfél arca előtt mozog, nem engeded le, nem viszed le, a lehető legkisebb helyen viszed végig, hogy ne adj esélyt a másiknak. A kaszálás, azok a nagy íves, szép, de teljesen funkciótalan mozdulatok csak a filmekben működik, ahol csak az hal meg, akinek előírták, és nem is igazándiból. Arról nem is beszélve, hogy a testet támadod, nem a kardot. Ettől fügetlenül nincs bajom a filmes vívással, annak is megvannak a maga trükkjei, épp csak az egy másik világ.

Elkalandoztam.
Na ha ennél az átvivős játéknál megfelelő az ütemezés, mert az sem mindegy, a távolság, és az erő, akkor a másik kardja megakad a te keresztvasadban, te meg megborotváltad a homlokát a bőrével együtt. Ez egy csavarás, vagyis technika, de hiba lenne abba a csapdába esni, hogy most már überszuper és legyőzhetetlen vagy, mint a Rambo. A valóságban ugyanis még a pisztolyt is újra kell tárazni, és a technikának megvan a törése, ami előidézi azt, hogy mégis téged vágnak el. Aztán ennek a törésnek is megvan a maga törése, a törés törésének is van egy törése és így tovább a végtelenig.
Tulajdonképpen ez az elme játéka is, hiszen fel kell mérni az ellenfelet, nyílást kell találni rajta, olyan helyzetbe hozni, hogy meg lehessen támadni, technikázni, visszavonulni ha szükséges, aztán újra, mindezt pillanatok alatt. Én mondom gyönyörű.
Fantasztikus.
Én nem tudom mi a jónyavalyát csináltam mielőtt megismertem őket, de az biztos, hogy nem tudnék élni nélkülük. Nem csak azért vagyok rá büszke, mert egy különleges hobbi, vagy mert mélyen emberi az egész közösség, minden hibájával és erényeivel, hanem azért, mert harcolhatok és tanulhatok. Harcolni tanulok. Plusszba még egy olyan hagyományt is örzők, amiről az átlag azt hinné, hogy nincs létjogosultsága. Innen üzenem, hogy igenis van, az egész lovagi szellemmiséggel karöltve.
Ugyanígy vagyok Veletek is csak épp pepitába.
Amúgy megfigyeltem bárakárhányszor szóba kerül a hobbi, én átvedlek utazó ügynökbe, mert a második-harmadik mondatommal már felszólítok mindenkit, hogy jöjjön le edzésre.
Bár elismerem, hogy tíz perc futás után az ember lányának korántsem íly nemes gondolatok járnak a fejében, hanem, hogy megtanuljon levegőt venni a fenekén, lehetőleg másodperceken belül.
De hát ezt is vállaltam, így birom. Valahogy.

Az edzésnél egyedül a bukfencekkel akadtak problémáim, mert hányingerem támadt. Igazából nincs tériszonyom, a vizen sincs problémám, nem bújok az ágy alá viharkor, és nem sikítok minden kis vacak élőlénytől, de ezeket a pörgős, körbe-körbe, átforduló dolgokat nem bírom.

A bújocska különben is jobban tetszett.

Igen, bújócskáztunk egy tornateremben.

Következtessetek.

Hát így, ennyi volt az edzés, ennek ellenére, vagy éppen ezért elfáradtam, mert ugye az ünnepek alatt én se csináltam mást, mint olvastam, meg pihentem, viszont vissza fogok rázódni.

Nem szokásom ilyen kijelentéseket tenni, de...Tudjátok mit? Most se fogok.

Hát ezzel is telnek a hétközheteim kedd estéi, csatakosra hajtom magam és élvezem.

Néha azzal szórakozom, hogy megjegyzem magamnak, hogy Lokit simán lenyomnám, de mással még nem akasztok bajuszt :)

Meg megjegyzem, hogy irni fogok egy Kard Rendje, Sherlock BBC crossovert, de soha nem lesz belőle semmi. Csak úgy kéne.

A Kard Rendje legyen veletek!

Hobbit 2- Smaug pusztasága, Spoileres beszámoló

Nem szoktam ilyet sűrűn írni, mert mindig igyekszem valami pozitívumot találni és mindenkit biztatni arra, hogy nézze meg, vagy olvassa el, de most nem.
Nem tetszett a film.
Komolyan nem.
Persze Martin Freeman zseniális, egész egyszerűen imádom, rajongok érte, a Sherlockot is főleg miatta nézem, meg ha tehetném rajongói levelet írnék neki, és tényleg, most is lazán hozta Bilbót, minden megvolt benne, amit csak kívánhattam. természetesen Benedict, mint sárkány, lenyűgözően félelmetesre sikeredett, és itt kell megemlítenem, hogy nekem a magyar szinkron ellen se volt semmi kifogásom, jól csinálták a srácok, szóval Smaug is hozta a formáját. Ahogy az összes többi színész is, tényleg, egy rossz szavam nincs rájuk, de itt jön a DE.
DE a történet.
Siralmas.
Félóránként temettem a kezem az arcomba, hogy: Ez nem így volt!
Engem le lehet nyűgözni, meg lehet venni kilóra, el lehet varázsolni, csakhogy a látszólagos megvehetőség mögött komoly elvárások húzódnak. Főleg ha ezek egy könyv adaptációhoz kapcsolódnak.
Mert azon valahogy túltettem magam, hogy kb. háromszáz (!) oldalas könyvből csinál három három órás filmet, azzal a felkiáltással, hogy többet láthatom Martint! Még azt is elviseltem, hogy egy olyan ork kergeti őket át hegyen-völgyön, síkságon, akiről volt egy mondat valahol a könyvben. Nézzétek el, régen olvastam a könyvet, de azért kitűnően emlékszem rá, csak az sikkadt el, hogy hány mondatban szerepelt az ork fővezér.
A látvány gyönyörű volt, lélegzetelállító, de ezt meg mondjuk elvártam.
Viszont ez egy MESE.
Mese egy hobbitról, törpékről, koboldokról, elvarázsolt tájakról, sárkányról, kincsről, emberekről, és NEM hősi eposz.
És nekem valahogy elsikkadt a második filmre, mert Peter Jackson gyakorlatilag megerőszakolta, de minimum saját ízlésére formálta a történetet, és ez nekem nem tetszett. Nem a törp-tünde szerelemről van itt szó, mert ámen, legyenek boldogok, hanem arról, hogy muszáj minden sztoriba szerelem? Mert szerintem egyáltalán nem. Az ember olykor egész jól el van nélküle, és nem is lát bele semmi többet a dologba, és a könyvbe tényleg nem szerepelt. Azért ezt még lenyeltem, mert hát értem kell a popcorn-romantika a néző arcába.
Azt azonban nem bírtam elviselni, amit egyes dolgokkal művelt.
Ott van az első, a bőrváltó. Beorn oldalakon keresztül szerepel, és itt láthatjuk Gandalf bölcs ravaszságát, ahogy szó szerint bemeséli magukat Beorn házába. Azok kedvéért mondom, akik nem olvasták volna a könyvet. A könyvben Gandalf elkezdi mesélni Beornak a kalandjaikat, de úgy csűri-csavari a történetet, hogy mindig növeli a résztvevők számát, és mikor Beorn kijavítja előhívja a törpöt. És ez így megy egészen addig míg mind a tizenhárman bent nem ücsörögnek a házban.
Kedves, aranyos, az egyik kedvenc jelenetem volt.Erre mit csinálnak itt?
Szó szerint átrohannak rajta, és úgy zárkóznak be a medve elől.
Na itt már éreztem, hogy ez nem lesz az igazi.
Folytatódott a dolog a Bakacsin erdővel.
Mert kéremszépen alássan, a könyvben figyelmezteti őket Gandalf meg Beorn is, hogy ne térjenek le az ösvényről, és semmiképp ne igyanak a fekete folyóból, de még a vízhez se érjenek hozzá. Aztán egyikük persze beleesik, pont a kövér törp, asszem Bombur a neve (rengeteg B-betűs név van, no), beleesik és elalszik. És persze megoldják a helyzetet, mert itt lesznek Egy Csapat, itt fogadják el igazán Bilbót, ami mindenképp csak emeli a szintet.
És kihagyta.
Már nem vagyok ideges miatta, csak mélységesen csalódott. Mert elméletileg ez egy könyvadaptáció. Tehát a könyvet viszi filmre. Akkor miért nem tanúsít annyi tiszteletet a könyv iránt, hogy nem vág ki belőle ilyen fontos részeket? és most nem a gyűrűk Ura rendkívül összetett világáról beszélek, hanem egy gyerekmeséről! mert ezt Gyerekeknek írta Tolkien és ebből nőtte ki magát a Gyűrűk Ura. (Amit szintén nem bírtam végignézni filmben és nem a hossza miatt, hanem egész egyszerűen nem tudtam. nem tudom miért). Tehát úgy érzem nem támasztok magas igényt, ha azt mondom, hogy legyen benne minden ami a könyvben. Hogy ezen felül még hozzátoldja a szerelmet, az oké.
És itt vágta el magát a film nálam.
A hordójelent, amin szintén jókat kacarásztam és dörzsöltem a tenyerem, hát az meg olyan volt, hogy "Mit keres a körömreszelő a konyhában?".
Fura.
És még csak szívből nevetni se tudtam rajta, csak elhúzni a számat, hogy ez most mi volt?
Mert amikor Legolas, akiről különben egy árva, nyomorú, kanyi betű sem volt a sztoriban(!), átugrál a törpök fején és úgy nyilazza az orkokat, meg ahogy a törp felugrik hordostúl a partra és pörög, mint a karusszel és úgy kaszabol hát, nem jött át. Mert azt éreztem, hogy ez egy paródiába tök jó lett volna, de a film továbbra is nagyon komolyan vette magát, viszont röhejes volt, de mégse.
Remélem ez így érthető.
Aztán, Tóvárosba zenével, pompával, mindennel fogadták őket, és ők nem fegyverrel hanem effektíve hangszerekkel mentek a tovább a Hegyhez.
A sárkány, na a sárkány az tetszett, de a kérdezz-felelek játék mintha itt se lett volna meg teljes egészében. Aztán nem is kínlódtak ennyit Smauggal, mert Bilbó ellopta az Arkenkövet, beszélgetett egy jót Smauggal, aki a Hordolovagló titulusból leszűrte, hogy Tóvárosból jöhetett, aztán suhant is el pusztítani.
Ráadásul mintha az a olvasszuk-fémbe jelenetet, mintha már láttam volna valahol.
Összességében véve, a rendező úr letörölt minden meseit, amit csak le tudott törölni, és a saját szájize  szerint csavarta.
Az első rész pont ezért tetszett jobban, mert ott még megvolt ez a jellege, és amit Bilbó meg Gollam levágott, hát az fúha.
Jah igen a zen meg a látványvilágba nem tudok belekötni.
Csodálatos, fantasztikus, felemelő volt mindkettő, a színészek is alaposan odatették magukat, de ezeken kívül nem tudok több pozitívumot mondani.
Tulajdonképpen  a harmadik részt csak becsületből fogom megnézni, meg Martin kedvéért.
Inkább elolvasom a könyvet még egyszer, abban nem csalódok.
Hát ez az én véleményem.
Meg még az, így kiegészítésképpen, hogy talán érdemesebb úgy nézni, hogy nem mint egy könyv filmrevitelét, hanem, mint Peter Jackson által rendezett Gyűrűk Ura előzményt, mert úgy talán elviselhetőbb. Nekem nem ment, és nem is tetszett.
(Azért remélem, hogy Martin arca még legalább annyiszor visszaköszön, mint Bené.)

Sherlock 3. évad első rész - Összeszedetten, spoileresen

Amikor az ember nagyon vár valamit, és nagyon sokáig kell rá várnia, hajlamos a vágyott dolgot misztifizálni és tökéletessé tenni. Ez teljesen rendben van, hiszen ezzel újra és újra felidézzük magunknak, nem hagyjuk, hogy a lemondás ködébe vesszen, a baj ott kezdődik, hogyha nem vagyunk képesek felismerni, hogy a valóság és a vágyálmok ritkán járnak kéz a kézben, és az a dolog, amire annyit vártunk, hát, nos, annak is megvannak a maga hibái.
Törzsutas nézők, akik a legelejétől követték a Sherlockot, Johnnal együtt végigvárták a két évet, de egy fél évet szerintem minden rajongó kapott, én másféllel dicsekdhetem. Ebből következik, hogy bizony nem volt könnyű dolga Moffatéknak, ha fel akartak érni a rajongók egyre féktelenebbé váló türelmetlenségéhez, és épp ebből adodik az, ami a legnagyobb hibája, viszont némi bájt is kölcsönöz az egésznek.
A stáb ugyanis legalább három tucat fanfictionon átrágta magát, hogy az elmerogyant képekről és gifekről ne is beszéljünk, csak épp azt nem vették figyelmbe, hogy az ember nem biztos, hogy azért kíván, mert azt akarja, hogy valóra váljon.
Így aztán a részben egymást követik a zabolálanul zseniális, elborult és WTF? jelenetek, de valahogy mégsem áll össze. Talán ha másfél óra helyett, kettőt kapnak, jobban ki tudták volna fejteni az egészet, és elvesztette volna a patchworkos jelleget, meg komolyabbra is vették volna a hangnemet.
Mert az összes epikus jelenetre jutott egy gyökérség, ha ugyan nem kettő.
Moffatnak ugyanis nem volt könnyű dolga, bár elismerem, hogy egy ekkora kalibernek, mint ő illett volna elegánsabban venni az akadályt, és hozni azt a Sherlockot, meg hangszínt, amit az előző két évadban, de szegény, nagyon kedvezni akart minket, így aztán kaptunk gyakorlatilag egy fanfictiont. A szó összes értelmében.
Vissza kellett hozni Sherlockot, be kellett hozni az új szereplőket, ki kellett békíteni a többieket, felvázolni az átívelő szálat, fényt deríteni a hogyanokra és miértekre, ráadásul valamit adni is akart nekünk.
Sikerült.
Mert minden kuszasága, és tájfun-jellege ellenére igenis kellet ez nekünk. Miután Moffat a kénköves pokol hetvenhetedik bugyrába rugdosta le piciny szívünket, most leszállt, összerakta, és egy hatalmas, gigamega ölelés kíséretében visszaadta.
Most pedig, hogy felvázoltam az egyetlen negatívumot az egészből, ideje rátérni azokra a dolgokra, amiknél betömtem az öklöm, a plédem, a papírzsepit a számba, hogy halkabb legyek. (Nem sikerült)

1. John
NEM CSALÓDTAM BENNE! Muszáj ezt így kiüvöltenem magamból, ha már előző éjszaka a csendrendelet miatt nem tehettem meg. A fandom úgyis ezt várta a legjobban, a Nagy Találkozást, és vajon John, hogyan reagál rá.
T ö k é l e t e s volt.
John alaposan átplasztikázta Sherlock arcát, hol fojtogatta, hol lefelejte, amit mi is megtettünk már néhányszor. Nem lehetett nem drukkolni kedvenc ex-katonaorvosunknak.
John az maradt aki volt, bár a tizedik percben már ki kellet jelentenie, hogy nem meleg. Csak épp Sherlockhoz tartozik, és tulajdonképpen ezért volt az egész. Sherlock és John újra együtt, ketten a világ ellen, nyomoznak, száguldoznak, barátok. Kell ennél több?
Valószínüleg, mert Johnt megint elraboljak, és csak kis híja volt, hogy meg nem égették, mint boszorkányt, pedig kétlem, hogy ugyanannyit nyomna mint egy kacsa, vagy fából van. Szegényt minden évadban elrabolják, én meg simán el tudok képzelni egy ilyen beszélgetést bűnözői körökben:
- Mit csináljunk ma fiúk?
- Hát, kirabolhatnánk a bankot főnök.
- Múlt héten is azt csináltuk. Valami máshoz volna kedvem.
- Elrabolhatnánk John Watsont. Az mindig jobb kedvre deríti.
- Nem is rossz ötlet, mehetünk fiúk!
És még a bajusz is eltűnt fellélegezhettek. Martin brillírozik a szerepben, öröm nézni, zseniális és valaki vágjon hozzá már valami díjat, mert röhejesen tehetséges, és én egyre növekvő intezitással imádom.

2. Sherlock
Sherloc egy ...szott nagy köcsög, egy utolsó rohadék, egy nyomorú szocipota, aki vidáman heccelődik, miközben John kis híján felrobban a mregtől. Aztán tényleg majdnem felrobbantak, de persze Sherlock bemutatta az évszázad akcióhúzását, mert miért is ne lehetne a beépített kikapcsológombbal kikapcsolni a bombát? És arra az eposzi méreteket öltött trollkodásra, amit ott levág, meg amit még úgy pluszba elkövet a részben, nincs megfelelő szó.
Sherlock oldottab, lazább és bár ezzel jobban követi az eredeti Doyle-novellákat (a Granada-féle sorozatban, amikor a vöröshajúak klubbjával kinlódtak, pofátlanul kiröhögöte a klienst), viszont az eredetileg felállított, hűvös, távolságtartó, érzéketlen énjével nincs egészen összhangban. Én ezt be tudom annak, hogy annyira örül, hogy végre megint ő lehet a hős, a Nagy Sherlock Holmes, hogy ilyeneket művel.
De kijut neki is a drámából, mert nemcsak megkínozzák, meg ütik-verik, hanem a nyomozásnál kiderül, hogy a két év alatt végig John hangját hallotta a fejében. (Várom erről a ficet, khm, csak úgy mondom). Összeségében Sherlock egy rohadék köcsög, de valahogy úgy vagyunk vele, mint John: szeretjük, de néha nem árt neki egy-két pofon. A CSI: Baker Street, inkább ne is beszéljünk, csak csodáljuk, mert ez az volt. A túlélési trükk pedig triviális, de hát végül is mellette volt még egy jó tucat verziója, arról nem is szólva, hogy egy-két rajongói verziót is bemutatnak.

3. Mary
Mary Morstan csodálatos, gyönyörű, elbűvölő, intelligens, simán megfejt egy titkosírást, kedveli Sherlockot és eszményien mutatnak együtt Johnnal. Az csak tejszínhab a tortán, hogy Amanda a valóságban is Martin felesége.
Nem tudom minek kellett fenyegető leveleket küldözgetni, mert a rendes rajongók érezték magukat rosszul miatta, másrészt meg Mary igenis kell oda, és oké, hogy nem mindenkinek tetszik, de ettől függetlenül ki lehet mondani normálisan és nem ilyeneket irogatni. Szégyen és gyalázat, harapja le ujjukat a technika ördöge.
Jól veszi az akadályokat, és azzal a fajta szeretettel áll John és Sherlock kapcsolatához, ahogy csak egy nő tud. Nem csalódtam benne sem, pont olyan, amilyennek Doyle bácsi megálmodta, és nagyon jó helyen van ott. Nem hiszem, hogy elég hálás tudok lenni a karakteréért, és nem is tudok többet beszélni róla, pedig nagyon szeretem és kedvelem.
De azért megnyugodtam, hogy John őt nem fejelte le a taxiban, bár viccen kívül és komolyan megijedtem. Ebből is látszik, hogy Mary bátor nő, na meg az összes többi cselekedetéből.

4. Holmes-Brothers
Mycroft, is beváltotta minden hozzá fűzött reményemet, a Sherlockkal való beszélgetéseik pedig egyenesen a Valhalláig repítettek. Esélyem sincs felsorolni az összes kedvenc jelenetemet, mert ez kezdődik azzal, hogy higgadtan megvárja míg befejezik Sherlock kínzását, majd a fülébe súgja, hogy ideje hazatérnie, aztán folytatódott a sapkás jelenettel, és korántsem fejeződött be azzal mikor NEM sakkoztak. Az még most is fáj, mert lefejeltem az asztalt, hogy valahogy elfojtsam a kikivánkozó káromkodós megjegyzést. Gatiss, mint Mycroft Holmes bravúrosan alakít, és minden egyes közös pillanatukbl árad az az igazi testvéri érzület. Akinek van testvére az tudja miről beszélek, akinek pedig nincs, annak elárulom, hogy ez a versengés, meg az összetartás, és az egymás idegeinek cibálása ugyanúgy jelen van, és ettől lesz olyan hihető. A maradék hozzáfűznivalóm kimerül a gügyögésben, nyálcsorgatásban és színes, éneklő, lufi alakú szívecskék, izé, szív alakú luficskák fújásában. (Istenem, mennyi Mycroftot fogok irni!)

5. Mrs. Hudson
A házvezető néni rendkívül aranyos, és szerethető, a jelenetei pedig kivétel nélkül szívmelengetőek. Azok a somolygó megjegyzései, ártatlan kérdései és megjegyzései, amik azt sugallják, hogy jobban tisztában van a csipet-csapat viszonyaival, mint ők maguk, nos, az felbecsülhetetlen. Minden másra ott a Master Card.
Amikor John bejelenti, hogy továbblépett és talált magának valaki mást, mire Mrs. Hudson teljes csodálattal megkérdi: Ki a szerencsés fiú?
Itt állítottam le és fulladoztam ki magam a röhögéstől.
A legjobb házinéni, ez tény.

6. Anderson
Mindenkinek hangoztattam, kinyilvánítottam, és huszonötezerkétszázharminchatszor elmondtam, hogy én shippeltem először Andersont meg Sherlockot, és kicseszettül kánhonhű lettem, ami úgyse esik meg gyakran, és azt hittem, hogy milyen vicces lesz, hogy Anderson a fanklub vezetője.
Hát...nem.
Anderson ugyanis beleőrült a bűntudatba, és mi egyszerre szánakozunk rajta, és ismerjük fel benne saját magunkat. Mi vagyunk Anderson, bármennyire is fájó a beismerés. Komolyan megrendültem mikor elkezdett zokogni, legalább annyira, mint amikor Sherlock felfedte magát John előtt, de persze erre is jutott egy komolytalanabb részlet, amikor Sherlock olyan kis hülyén megveregette a kibukott Anderson vállát.
Talán ő volt a legnagyobb pozitív csalódás ami ért a sorozatban. (Anderson POV post-Reichenbach is érkezni fog, csak hogy egyet említsek)

7. Molly
Tartsa fel a kezét, aki szó nélkül el tudott menni a csók mellett. Amiről végül kiderült, hogy fikció, de azért éreztük, hogy járt az. És végül is egy puszit kapott, meg nyomozhatott Sherlockkal, ami szép gesztus volt tőle.
Molly is kijelentette, hogy túllépett Sherlockon, de mi is olyan furán néztünk, mint Lestrade. Főleg miután bemutatta a barátját, akiről várom, hogy kiderüljön, szintén pszichopata lévén csóri Molly mindig belenyúl, és nagyon hasonlít Sherlockra. Nagyon.
Nem tudom Moffaték meddig fájdítják még vele a szívünket, vagy meddig kínozzák még, vagy, hogy mit akarnak vele, de biztos, hogy könnyezünk még vele és rajta.

8. Mindenki más
Morant sajnáltam, hogy kihagyták, mert lehetett volna egy prögős, akciódús rész vele, nem, nem fanfiction alapon, azt már mellőzük kérem(!), viszont nekem az a pár perc is tetszett, mert legalább benne volt.
Ahogy Lestrade megölelte Sherlockot, na az is tetszett, bár nem vártam ezt a felügyelőtöl.
A Holmes-szülők megdöbbentően normálisak, de én nem hiszem el, hogy nem lappang valami a háttérben, mert egy gyereket még el lehet cseszni ilyen brutál módon, na de hogy kettőt? Az tetszett, hogy Ben szülei játszották Sherlock szüleit, tljesen családias lett a rész.
A Tetőjelenet. Sheriarty. Kell részleteznem? Nem mintha tudnám, ugyanis még mindig rózsaszín csillámlón pocsolyának érzem magam. Nos, az öcsémmel ma fogom megnézni, így majd tájékoztatlak titeket arrról, hogy ez miként festett egy abszolút kívülálló számára.

A résznek nyilvánvalóan vannak hiányosságai, összefüggéstelen momentumjai, és lehetett volna ennél kevésbé túlspilázott. Bele lehet kötni, itt-ott érdemes is a rendező orra alá dörgölni, hogy térjen vissza szépen a megszokott vonalra, de azért tegyétek a szívetekre és valljátok be, hogy tetszett, minden tökéletlensége ellenére. Mert szerethető volt, és ezt nemcsak azért mondom, mert alapból is kiszúrom az élet apró örömeit, hanem azért, mert láttam már ennél sokkal, de sokkal rosszabbat, amit ugyanígy vártam. Konkrétan a Hobbitot, amiben akkorát csalódtam, mint ide Mexikó, és nem szoktam ilyet mondani, de most igen: aki olvasta a Hobbitot, az csak akkor nézze meg, ha nagyon, nagyon, nagyon szereti Martint, Benedictet vagy a stábot. Szóval a Sherlock 3x01 négy pontot kap az ötből, mert hiányoztak belőle dolgok és indokok, de mégis szeretve érzem magam.
És tudjátok nekem tetszett, de ne hagyjátok magatokat befolyásolni. Nézzétek meg és döntsetek a saját benyomásaitok alapján. És persze irjatok sok-sok fanfcitiont :)
Részemről boldogan halok meg.
Sherlock legyen veletek!

U.I.: Azért kiváncsi vagyok, hogy mi lehetett a premieren! Gondoljatok bele nézők, plusz a színészek, áháhá mekkora buli lehetett már! Ahogy a forgatás is. Heppem, hogy elképzelem a forgatásokat, csak a magam szórakoztatására. De akkor is. Szörnyen jó lehetett.

Sherlock 3. évad első rész, Spoiler, spoiler, spoiler!

Mert nem tudom úgy elmondani, hogy ne lőjjem le az összes poént, már csak azért is, mert akkor az egészből nem maradna más, mint rózsaszín szivárványhányás pusztulásig.
Elsőnek szeretném megköszönni a feliratot és a torrentlinket, nem bírtam volna ki hétvégéig.
Másodszor pedig kezdeném azzal, ami úgy nem igazán jött be. Ebből csak egyetlen egy volt: a patchwork. Komolyan, annyi mindent akartak megmutatni, olyan sok mindent akartak elrendezni, hogy az egész ilyen furán kavarcosra sikerült, tényleg hiányzik belőle, az első két évad nemes letisztultsága.
Én bízom abban, hogy most, miután mindenkit bemutattak nekünk, az évad folytatása levisz minket a legsötétebb mélységekbe, hogy ne is lássuk icipici szívünk összetört darabkáit.
De egyelőre még élvezzük, hogy a helyén van, és hogy Sherlock visszatért!
Mert visszatért, bezony, nem is akárhogy!
Hol is kezdjem?
Jó, az elején, kéne, amikor felidézik nekünk a zuhanást, majd átölelgetnek, természetesen narancssárga pokrcba csavarnak, és leültetnek, hogy ezt most beza nézzed.
Hát néztük.
És lenyeltük az öklünket afeletti izgalmunkba, hogy ne zajongjuk föl az alvókat, meg a szomszédokat és a várost/falut, a folyamatos vinnyogással, átkozódással, megjegyzéssel, és kommentározással.
Aki ezt végig tudta ülni csendben, és nem vágot a képernyőhöz papucsot, zsbekendőt, kislámpát, az nem jól nézte.
Be kell vallanom, én szentül meg voltam győződve arról, hogy az első variácó az igazi, aztán kiderült, hogy ennél jóval egyszerűbb, ami picit csalódás volt, mert a fanok jobbal álltak elő. CSI:Baker Street az ám, és nekem senki ne mondja, hogy Moffaték nem rágták át magukat az összes, vagy szinte az összes fanfictionon, képmahináción és a rajongók egyre őrültebb dolgain, mert ezek olyan szépen kiköszöntek a sztoriból! Komolyan, tuti, hogy ezt csak nekünk, fanoknak írták, fanoktól, de nem zavar.
Annyira.
Mert rohadtul örülök, hogy Anderson a klubvezér, és biztos vagyok benne, hogy megőrült a két év alatt. (A novellákban szerintem John három évet várt. Amúgy számítsatok tőlem post-Reichenbach Andersonra, mert üvölt érte). Legalábbis nagyon úgy festett. Azért Sherlock reagálása tetszett, Anderson kifakadására. Milyen kis hülyén veregette meg a vállát már!
John túllép a két év alatt Sherlockon egyenesen Maryig. Emberek, aki egy rossz szót mer szólni Maryre, vagy az őt alakító színésznőre, akinek per pillanat nem ugrik be a neve, de azt tudom, hogy a valóságban is Martin felesége, azt én forró szurokban hentergetem és tyúktollal díszítem. Pontosan az az elbüvőlően intelligens, kedves, okos nő, akinek Doyle megálmodta, és úgy kell oda, hogy nagyon. Kicsit megijjedtem mikor a taxiban kijelentette, hogy kedveli Sherlockot, de John nem bántotta.
Annál inkább Sherlockot.
A találkozásuk ugyanis tökéletes volt, pont ilyet akartam. Azt hiszem három étteremből is kidobják őket, mert John abszolút jogos dühében átplasztikázta Sherlock arcát. Nem tudtam nem drukkolni Johnnak, innen a székből. Oltárian tetszett, kívánni se lehetett jobbat.
Mindenki megnyugodhat a bajusz végül eltűnt Johnról.
Mrs. Hudson annyira aranyos volt! Kis, színes pillangókat köpdöstem, valahányszor feltünt a képen, mert annyira látszik, hogy ő jobban tisztában van azzal, hogy mi folyik a kis csipet-csapat tagjai között, mint saját maguk. Jah igen, és ő sem hiszi, hogy John túllépet Sherlockon, bár John kategorikusan kimondta, hogy nem meleg. És ez még csak a tizedik percnél volt.
Ami nagyon, nagyon, nagyon tetszett azok a testvéri pillanatok. Konkrétan lefejeltem az asztalt, mikor kiderült, hogy NEM sakkoztak. Basszus.
Jah és milyen kis lezserül nézte már az öccse kínzását! Az eszem megál és csak ácsorog, és ha továbbra is ilyen Holmes-Brothers pillanatokat kapunk, jó sokat, akkor vissza sem szilárdulok az eredeti halmazállapotomba.
Az, hogy ki hogyan reagál a visszatérése, nem volt meglepő, kivéve Lestradet. A maradék szuszt is kiszorította Sherlockból, és annyira látszott, hogy Sherlock még mindig nemtud mit kezdeni ezzel! De azért tetszet, purrnyogtam is rendesen.
Jah igen, amúgy nyomoznak is.
Vagyis nem annyira, legalábbis bőven kapunk Sherlock elmepalotájából, de a bűntény az nagyjából a Gordiuszi-csomó átvágásával egyenértékű.
Cserébe Sherlock egy rohadt nagy ...szott köcsög.
Tényleg.
A troll jelző nem elég erős arra, amit művelt.
F@szfej.
Komolyan.
Tudjátok a metrós jelenetnél.
Mondjuk, alapból is nyitottabb, vagy nem is tudom, érzelmesebb lett, de hát fogjuk ezt a halálra, és élvezzük inkább a többit.
Jah igen, Molly se lépett túl Sherlockon. Áh, dehogy.
Sherlock szülei meg túl normálisak, én gyanítok valami cselt a háttérben, bár aztán ki tudja. Viszont kétlem, hogy ennyire el tudtak volna cseszni két kölyköt is. Fél szememet rajtuk tartom. Különben azok akik játszották Sherlock szüleit, a valóságban Ben szülei. Mit szóltok milyen családias sorozat?
Morant sajnálom, hogy nem kaptunk belőle többet, de talán jobb volt így, mert a fandomnak maradt egy tökéletes Moranja, bár nekem imponál az a Lord titulus.
Nah már kapkodok, mert annyi mindent el akarok mondani, csak már fáradt is vagyok.
Viszont nem tudom ki számolta, hogy hány Doyle-novellára történt utalás. Én igen, de elfelejtettem, meg nem is tudom már a címüket. A sapkás az biztos, meg volt még pár. Sebaj megnézem újra (és újra és újra), aztán majd csak kiszúrja a szemem!
A Sheriarty pedig kánon.
Az a tetőjelenet mennyire jó volt már! Azt a hangot nem tudom leirni, amit kiadtam, annál is inkább, mert egész végig tömtem a számba a papirzsepit, az öklömet, meg a plédet, hogy ne visongjak örömömben.
Összeségében, mindent megkaptunk, amit akartunk, talán lehetett volna egy kicsit komorabb, de bízom benne, hogy ez csak afféle kikacsintás volt a fandomnak, hogy Igen, látunk ám titeket! És nagyon, de nagyon szeretünk is.
Nem kell félni, már láthattuk az átívelő szálat, úgyhogy lesz itt még sírás-rívás és fogaknak csikorgatása.
De addig élvezzük, hogy mindenki él és boldog, és a Sherlock legyen veletek!

U.I: Tudom, hogy zavaros. Én is az vagyok. Nem leszek ennél világosabb, max csak majd bővítem ha eszembe jut valami.

Időszámításunk előtt 2.

Tartalom: A jelen csak egy keskeny híd az Idő folyamatosan háborgó folyója felett, ami összeköti a két partszakaszt a Múltat és a Jövőt, és mindig köd borítja. Így könnyen el lehet felejtkezni arról, hogy amit magunk mögött hagytunk, az korántsem biztos, hogy ott is marad.

Páros: Sherlock/Anderson

Fandom: Sherlock BBC

Műfaj: angst
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: durva beszéd, indokolatlanul sok headcanon és nem árt ismerni az előző részt, itt-ott pici OOC, de igyekszem leredukálni, a harmadik évadot nem veszi figyelembe, mert előtte született pár nappal, az időintervallumokról meg ne is beszéljünk

Megjegyzés: Roppantul büszke vagyok magamra, hogy elsőként, de legalábbis az általam olvasott emberkék közül elsőként pattantam fel az Anderson nevezetű hullámra. Ebben külön segítségemre vannak és voltak a chatfalak, meg a hozzászólások, mert elég elolvasnom, hogy beugorjon valami új. Remélem, a második rész nem jár úgy, mint a filmek esetében, hogy rosszabb lett, mint az első, a harmadik évadot, úgy ahogy van, nem veszi figyelembe, lévén ez még előtte született.  Azért jó szórakozást hozzá.