A nő, az angyal és a doktor

Tartalom: A világban rengeteg baleset történik és a legtöbb ezek közül csupán egy ostoba véletlen. Ez a történet is egy ilyen ostoba véletlenről szól.

Szereplők: Donna, Doktor, Dean, Castiel ennyi „D”-t!

Fandomok: Doctor Who?. Supernatural
Műfaj: fluff kezeket fel, aki meglepődött

Korhatár: 14+

Figyelmeztetés: enyhe slash
Ajánlás: Yvonne, aki egyben az ötletgazda is.
Megjegyzés: Őőő… tudom, hogy eredetileg egy Donna és Cas párbeszédre vágytál, de az a nagy helyzet, hogy Donna nem enged szóhoz jutni senkit. De azért igyekeztem, és hát ilyen kis izé lett. De. Legalább. Van. Készen. „körömrágva pislog”

Castiel egy felhő szélén ült és a lábát lógatta.
Nem szeretett felhőn ücsörögni.
A nadrágja minden alkalommal átázott, nem volt mibe kapaszkodnia egy-egy hirtelen légroham esetén, arról nem is beszélve, hogyha belefeledkezett a gondolataiba, a felhő eltűnt alóla és erre csak akkor jött rá, mikor már lefelé zuhant.
Az egyetlen ok, amiért mégis letelepedett rájuk az volt, hogy ez olyan angyalos dolog.
Elméletileg valami melankolikus örömöt kellett volna éreznie, ahogy lenéz az emberekre, de Castiel egyszerűen csak unalmasnak találta.
Ebből pedig egyenesen következett, hogy egyre gyakrabban művelte, elvégre egy angyalnak nem szabad semmiben sem kételkednie.
Aki kételkedik az áruló, és az árulót letaszítják a Mennyből.
És lassan már megint kezdett vizes lenni a nadrágja.
A problémát végül úgy oldotta meg, hogy eldöntötte megnézi Deant,elvégre a férfi fél óra alatt is mesterien bajba tudta keverni magát, és akkor biztosan szüksége lesz a segítségére.
Ami alapból is a feladata, tehát minden rendben van.
Castiel kitárta a szárnyait és leugrott a félig már elpárolgott felhőről.
Csapott párat, élvezte, ahogy a szél nekifeszül a szárnyának, a ballonkabátja csattogását, ahogy egybemosódik a szárnyaiéval, majd keresett egy hideg légáramlatot, amin erőfeszítés nélkül levitorlázhatott.
Széles spirálban közeledett a föld felé, amikor valami rendellenesen kéket látott a szeme sarkából, aztán az egész látóterét kitakarta, és ő nekiment. Még hallotta a csattanást, aztán a fájdalom éles villanása jótékony sötétségbe borította.

- Elütöttünk valakit Doktor! – kiáltotta Donna teljes odaadással és kétségbeeséssel. Ami egyet jelentett a közeli halláskárosodással.
- Egy férfi, jézusom egy férfi! Azt hiszem csak elájult, de ha meghal az a maga hibája! Különben is mit keresett abban a féregjáratban vagy miben? Hall engem egyáltalán?
- Sajnos – dörmögte az orra alatt a Doktor és ujjával a fülében keletkezett buborékot próbálta megszüntetni. legnagyobb örömére, sikerrel. – Nem ő volt ott, mi zuhantunk ki az időalagútból – nyomta meg az utolsó szót jelentőségteljesen. Valamit ügyködött a vezérlőpulton, mire megszűnt a rázkódás, tehát leparkolta a TARDISt.
Odatérdelt Donna és az ájult férfi mellé, majd elővette a szónikus csavarhúzóját és a férfira irányította. Megnézte, elrakta, majd jelentőségteljesen Donnára nézett.
- Semmi baja csak elájult. Ébreszd fel.
- Mi? Én? Mag a Doktor! – ellenkezett azonnal Donna.
- Nem vagyok orvos. A Doktor a nevem. Így hívnak. És nem tudom, hogy pontosan miként is kéne szájból-szájba lélegeztetni.
- Nem fogok egy vadidegennel csókolózni! – jelentette ki határozottan Donna.
- Akkor csak pofozgasd az arcát – mondta a Doktor, elnyomva egy elkeseredett sóhajtást.
- Azt maga is tudja – vetette oda Donna. A Doktor mély lélegzetet vett, lassan kifújta és nem vitatkozott tovább. Tudta, hogy úgyis hiába.
Óvatosan megpaskolta a férfi arcát, de a figyelmét elterelte egy hatalmas, hószín toll, ami a válla mellett hevert.
A kezébe vette, végigsimította és megvizsgálta a szonikkal.
- Ismeretlen fajta – motyogta. – Hát ez igazán különös. Vajon, hogy került hozzá? Feltétlenül meg kell kérdeznem. Csodaszép!
- És ne is várja, hogy összetakarítsam! – szúrta közbe Donna. A férfi körül még vagy egy tucatnyi hasonló toll hevert, de nem láttak semmit, amihez tartozhattak volna.
A Doktor nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a férfi ezt a pillanatot választotta arra, hogy visszanyerje az öntudatát.
Felköhögött és kinyitotta a szemét.
- Mi történt velem? – kérdezte rekedten.
- Igazán sajnáljuk, tényleg véletlen volt és nem akartuk, hogy ez legyen, de… - Donna itt elakadt. Tanácstalanul pillantott a Doktorra, aki gyakorlottan vette át a hazudozás fonalát.
- A költöztetők nem figyeltek és elütötték egy szekrénnyel.
- Értem – mondta, majd bemutatkozott. – A nevem Castiel. Bocsánat, ha feltartottam önöket.
- Semmi baj, lényeg, hogy nem lett még rosszabb következménye! – legyintett Donna. – Én Donna Nobel vagyok, ő pedig itt a Doktor. Még egyszer elnézést. Fel tud állni?
- Igen – felelte Castiel. Először a könyökére támaszkodott, és miután nem érzett fájdalmat, felállt, eligazgatta a kabátját, a nyakkendőjét és körülnézett.
Semmi kéket nem látott, minden csupa acél és fém volt, mellette valami hatszögű, csupa gomb, kar szerkezet, közepén egy hengerrel.
Lépcső vezetett fel a körbefutó balkonhoz és egy folyosóra nyíló bejárathoz, bár Castiel nem hitte, hogy bárhová is vezetne.
- Szép – jegyezte meg aztán, mert eszébe jutott, hogy ezt illik mondani,
- Ugye? – lelkesedett fel azonnal a Doktor. – Ez itt a T…
- Ez itt a terem, ami még nincs egészen kész. Bocs még egyszer, remélem hazatalálsz! Szia!
- Viszlát! – búcsúzott el tisztelettudóan Castiel és kisétált az ajtón.
Határozottan fura egy találkozás volt, de Castielt nem érdekelték a titkaik. Az már annál inkább, hogy mi ütötte el a levegőben.
Nem repülő volt, ezt az egyet biztosra vette. Nem olyan hangja volt, mint egy repülőnek.
A démonok meg nem kékek és nem tudnak repülni.
Végül is, mindegy, nem érdekes, a lényeg, hogy megúszta komoly sérülés és faggatózás nélkül.
Besétált egy mellékutcába, kitárta a szárnyait és Dean felé vette az irányt.
Ezúttal oda is ért.

Donna szórakozottan forgatta a kezében a tollat, a fotelben ülve.
- Maga szerint jól van? – kérdezte a Doktortól.
- Kicsoda? – kérdezett vissza a Doktor. A hangja fojtottan érkezett, mert szerelt és ennek a demonstrálására derékig beleásta magát a TARDIS vezérlőpultjába.
- Hát Castiel – válaszolta Donna, szokásától eltérően egész nyugodtan.
- Biztosan – mondta a Doktor. Egyáltalán nem figyelt oda a társalgásra, mert az egészet arra fordította, hogy megtalálja azt a hibás jelzőt, ami előbb ugrasztotta ki az időalagútból, mint kellett volna.
Aztán csüggedten jött rá, hogy a másik oldalon van.
Nagy sóhajjal visszarendezte a kábeleket, puszta kíváncsiságból átkötött néhányat, és kikecmergett a panelből. A helyére ügyeskedte a tetejét és megkerülte az egészet.
Rápislantott Donnára, de az nem foglalkozott vele, békésen ücsörgött és játszott a tollal.
Nyögve leemelte a másik, és reményei szerint a helyes tetőt, majd csípőre tett kezekkel megállt a vezetékek felett.
Valami hiányzott.
Feltette a szemüvegét, de még így se volt tökéletes a helyzet.
- Donna nem emlékszel, hogy mit felejtettem? – kérdezte a válla felett. – Valami lényeges és megszokott dologról van szó, de sehogysem jut eszembe, hogy mi lehet az. Talán szerszám, esetleg csavar, de nagyon idegesít, hogy nem tudom mi. Pedig itt van a nyelvem hegyén, épp csak nem tudom kimondani.
- Biztos rájön – mondta Donna.
A Doktor megfordult és Donnára nézett.
Aztán leesett neki.
Túlságosan nyugodt.
Nem támadt neki, hogy kiment az elütött férfi neve a fejéből, nem szekálta, hogy megint szerel és nem szúrta le, pedig állandóan ezt csinálta.
Határozottan szokatlan ez a nagy nyugalom.
- Minden rendben Donna? – kérdezte és közelebb lépett.
- Hát persze – mosolygott a Doktorra. – Maga nagyon csodálatos, ugye tud róla? Nagyon, nagyon csodálatos és rendkívüli. És vonzó.
- Nem, nincs rendben – döntötte el a Doktor. - Ad csak ide! – egy határozott mozdulattal elvette Donnától a tollat. Azonnal megbánta, mert kapott egy szép, egészséges pofont.
- Legközelebb legalább kérdezze meg, hogy szabad-e! Nem tanították illemre? – vonta felelősségre Donna.
- Nem fogom elfelejteni – biztosította a Doktor, sajgó arcát tapogatva. Gyorsan összeszedte a többi fehér tollat és a zsebébe gyűrte, még mielőtt Donna újabbat szerezhetett volna magának.
Egyet a szkennerbe tett, ami meglepően hasonlított egy flipperre, és hagyta hadd dolgozzon rajta a TARDIS.
Ő maga Donnát vette alaposabb vizsgálat alá, már amennyire hagyta magát két lépés távolságból.
- A toll nem választ ki semmilyen hormont, ami indokolhatná ezt a hangulatváltozást – mondta elégedetlenül morogva a Doktor. – Talán a tapintása, vagy a színe hat így rád. Egész érdekes.
- Magának. Szerintem ijesztő.
- Érzelmi reakciók, persze, miért is nem jutott az eszembe. Milyen volt megérinteni?
- Semmi köze hozzá – fordult el sértődötten Donna. A Doktor ismételten tanácstalannak érezte magát, mert fogalma se volt róla, hogy mivel bántotta meg. Mert egyértelműen megbántotta, ezt tisztán látta és a fél kezét odaadta volna, ha valaki elmagyarázza neki, hogy mivel.
Közel ezer éve ellenérre, még mindig hitt abban, hogy a nőket meg lehet érteni.
Donna, még mindig sértetten, kisétált a TARDIS-ból és csak utána jutott eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni hol vannak.
Aztán, mivel nem vette körül sem forrongó Nap, sem meteorfelhő, sem egyéb életveszélyesnek tűnő dolog, úgy döntött, hogy ezért nem fog visszafordulni.
Nem mintha a forrongó nap, meteorzápor vagy egyéb életveszélyesnek tűnő dolog esetén visszafordult volna.
Házak, egész pontosan panelházak vették körül, az ablakokon megcsillant a napsugár, feje felett galambok turbékoltak és valahonnan veszekedés zaja szűrődött ki. Donna legnagyobb megnyugvására angolul.
A többi nyelvvel se lett volna problémája, hiszen a TARDIS minden írott és beszélt nyelvet lefordított, de az angol azt jelezte, hogy a Földön van. Bár azon belül halványlila elképzelése se, hogy pontosan hol.
Mindegy, legfeljebb felfedezi, ami sokkal jobb lehetőségnek mutatkozott, mint a Doktorral huzakodni.
Bólintott egyet, majd találomra befordult egy sikátorba és hagyta, hogy vezesse az út.

Dean ezúttal egy szál alsógatyában, kezében sörrel, bújta a lapokat, és ott tartott, hogy csinos máglyát rak belőlük és meggyújtja az egészet.
Idegbajt kapott a rengeteg munkától és bőszen szidta Samet, amiért az lelépett és cseszett jelentkezni, a démonokat a puszta létük miatt, magát, amiért képtelen gyorsabb leni és Castielt, amiért soha nincs mellette, amikor kéne, mondjuk úgy állandóan.
- Boldogulsz nélkülem is – vágott közbe Castiel. Dean, aki még mindig nem szokott hozzá a felbukkanása nesztelenségéhez és a gondolatolvasáshoz, ugrott egyet és ezzel sikeresen eláztatta sörrel az előtte fekvő újságokat, meg a saját alsóját,
- Azért kopoghatnál néha – morogta Dean. – Csupa sör lettem.
- Bocsánat – mondta Castiel és engesztelésül kopogott párat a szekrényen.
Dean kétségbeesetten rámeredt, majd felvett az ágyon heverő alsók közül egyet, meg egy nadrágot, ami lassan az öntisztulási szintre lépett és átöltözött.
Castiel rezzenéstelen arccal nézte végig, viszont Dean helyette is elpirult egy pillanatra.
Tényleg csak egy pillanatra.
Minden mindegy alapon az úgyis sörtől bűzlő alsóval feltakarította az asztalra és a padlóra fröccsent italt, majd a szétázott újságok kíséretében a kukába dobta.
- Szóval? – kérdezte sóhajtva Castielt. Castiel pontosan ugyanolyan kifejezéstelenül meredt rá, épp csak a szemöldökét emelte meg, jelezve, hogy nem egészen érti a dolgot.
- Miért jöttél ide? – tagolta Dean. Mérhetetlenül idegesítette Castiel angyalsága, az idegensége és újfent, ki tudja hányadszor, elhatározta, hogy megtanítja az emberi érzelmekre, de elsősorban a mimikára. Ijesztő a szobormerevsége.
Bár egyes helyeken nem is olyan rossz.
Gyorsan elhessegette magától az egyértelműen szexuális vonatkozású gondolatokat, még mielőtt azon kapja magát, hogy feláll az ágyról, belenéz azokba a végtelenül mélykék szemeibe, csak úszik bennük minden mást kizárva, a tarkójára csúsztatja a kezét, gyengéden maga felé húzza és megcsókolja azokat a keskeny, mindig pedánsan összeszorított ajkait.
Pontosan azon kapta magát, hogy lágyan ízlelgeti Castiel hideg, esőhozó szél, édeskeserű ajkait, óvatosan tanítva a csók művészetére.
Őket pedig ezen kapták rajta.
- Jézusom! – sikoltott Donna, mikor ráébredt arra, hogy mit is lát pontosan.
- A rohadt életbe! – szakadt el egy káromkodás kíséretében Dean Castieltől. – Tűnés kisanyám! – mordult rá Donnára, akit a durva megszólítás rögvest kizökkentett a döbbenetéből.
- Nem vagyok „kisanyám”! – szögezte le és könnyedén lerázta magáról Dean kezét, aki az ajtó felé lökdöste.
- nem érdekel, csak tűnj innen!
- És ne tegez le a megkérdezésem nélkül! Minden pasi ilyen tapló?! Hé, te vagy az a Castiel! - miután felismerte, Donnát tankkal se lehetett volna megakadályozni abban, hogy oda ne menjen.
- Ki a fene maga? És mit akar Castieltől? Ha csak egy ujjal hozzáér, megölöm, pedig nem szokásom nőket bántani! – figyelmeztette Dean.
Castielt felkészületlenül érte Donna megjelenése és ciklonszerű viselkedése, mert még mindig Dean csókján járt az esze.
- A nagy, fehér tollai roppant szokatlan hatással voltak rám és magyarázatot követelek!
- A szárnyaimból kihullott tollak megőrzik angyali tulajdonságaim egy részét és nyugtatóan hatnak az emberekre – mondta Castiel.
Dean homlokon csapta magát.
Donna elutasítóan megrázta a fejét.
- Angyalok nem léteznek.
- De igen, létezünk – erősítette meg Castiel.
- És magának semmi köze ehhez! – lépett közbe Dean.
- Maga csak ne szóljon bele! Mihelyt megtudom honnan valók ezek a tollak és mit kerestek nála, elmegyek, és ott folytathatják ahol abbahagyták.
- Elmúlt a varázs – mondta Dean őszinte keserűséggel a hangjában.
- Angyal vagyok, a tollak a szárnyaimból vannak. Nem olyan rég valami elütött és akkor eshettek ki. Köszönöm, hogy vigyázott rám.
Donna elsápadt.
- Mégis elgázoltuk! – lehelte maga elé, majd azonnal átment támadásba.  – Ahhoz képest, hogy angyal elég felelőtlenül repked, ugye tudja? És ha mondjuk egy repülő jön helyettünk? A tollai belekerülhettek volna a hajtóműbe és szerencsétlenek lezuhantak volna. A vérük pedig a maga lelkén száradna! Hogy lehet ennyire felelőtlen valaki, aki Istent szolgálja?
- Ha már repülés. Maguk miért nem figyeltek? – vonta kérdőre Dean. Castiel túlságosan belefeledkezett a felvázolt kép következményeibe és nagyon rosszul érezte magát.
Donna tudta, hogy nem felelheti azt, hogy egy rendőrségi telefonfülkével estek ki az időalagútból pont akkor, mikor Castiel szárnyra kapott, tehát azt mondta, ami először az eszébe jutott és nem tűnt kapitális baromságnak.
- Először repültünk és még tapasztalatlanok vagyunk. Ledermedtünk. Minden az ő hibája.
- Bocsánat – suttogta Castiel. Összehúzta maga előtt a ballonkabátját, mintha az megvédhetné Donna csípős nyelvétől.
- Idióta! – szidta le azonnal Dean is a szerencsétlen angyalt.
- Végre, hogy megjött a józan esze – jelentette ki Donna elégedetten és távozáshoz készült.
- Helló! Én vagyok a Doktor! Itt vagy Donna? – toppant be a Doktor ezerwattos vigyorával. –Óh, igen, látlak.
Donna szépeket gondolt bizonyos Idő Lordok időzítési képességéről, Dean pedig végképp
feladta a Castiel ágyba cipelésére vonatkozó elképzeléseit. Ilyen forgalomban nem lehet normálisan szeretkezni!
Castiel csak nagyon távol akart kerülni ettől a szituációtól, csak a jóérzése tartotta itt.
Dean villámgyorsan levonta a következtetést.
- Maga ült e mögött az eszelős tyúk mögött? – ezt nem kellett volna. Donna olyan pofont kevert le neki, hogy Dean nemcsak csillagokat, de a komplett Naprendszert látta maga előtt.
- Ki az eszelős tyúk? Nem én smároltam le egy ártatlan angyalt, maga perverz!
- Hallott már a szerelemről,
- Dean te szeretsz engem? – kérdezte halkan, de mégis áthatóan Castiel. Erre Donna is csendben maradt, még a Doktor se szólt közbe.
Dean felsóhajtott és Castielre nézett.
- nem beszélhetnénk meg ezt később? Négyszemközt.
- De igen, hát persze – felelte Castiel. Csalódás bujkált a hangjában, bár ha Dean nem ismeri ilyen jól, fel sem fedezi. A legszívesebben most rögtön kipaterolt volna mindenkit, hogy most azonnal fekete-fehéren közölhesse vele a helyzetet.
A Doktor kissé tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra és türelmetlenül nézett Donna felé.
De Donna oda sem bagózott. Női ösztönének hála, amelyeket viták tüzében edzett pengeélesre, azonnal megérezte a párkapcsolati válságot.
És magánvélemény ide vagy oda, a szerelmet nem szabad veszni hagyni.
Elvette a Doktortól a szépen összekötözött tollakat és Dean kezébe nyomta.
- Beszéld meg vele.
- Azt hittem szemét alaknak tart – mosolygott Dean.
- Csak haragomban mondtam, nem gondoltam komolyan.
- Sok mindent mondunk, amit nem gondolunk komolyan és sok olyat is, amit igen, csak mélyre temettük magunkban.
Szomorún mosolyogtak a másikra, míg végül a Doktornak leesett, hogy mire fel ez a nagy összeborulás.
Mind a ketten fogták a tollakat.
- Castiel, ha megkérhetném! – intett az angyalnak, aki rögvest ott termett. Óvatosan lefejtette az ujjaikat a tollakról, mire ő is kapott egy pofont Donnától. Majdnem.
De megfogta a csuklóját, így őt nem érte inzultus.
Már ami a fizikai részét illeti.
- Engedje el a kezemet – sziszegte Donna. Castiel eleget tett a kérésnek, de nem úszta meg ennyivel.
- És legközelebb nézze meg hol repdes! Nincs szükség arra, hogy még több bajt keverjen. A tollát is tartsa meg magának. Jöjjön Doktor, távozunk! – felszegte a fejét és karon fogta a Doktort.
- Viszlát és elnézést! – szólt még vissza a Doktor, hogy valahogy enyhítse a károkat.
Aztán csak az ajtó csapódását hallották, meg Donna dühös szózuhatagát, aztán az is elcsendesedett.
Dean megrázta magát, mint aki rossz álomból ébred.
- Jézus, micsoda egy nőszemély!
- Valóban, túlságosan heves – értet egyet vele Casteil, majd megfogta Dean válát és maga felé fordította – Akkor most már beszélhetünk.
Dean elmosolyodott és válasz helyet nemes egyszerűséggel megcsókolta.
Felhangzott valami különös, egyszerre recsegő és búgó hang, de egyikük se törődött vele.
Egymással voltak elfoglalva.
Ezúttal biztosra mentek és kulcsra zárták az ajtót. Így nem leshette meg őket más, csak a holdmosolyú, csillagszeplős éjszaka.