Egyszer volt, hol nem volt

Tartalom: A ködös Albion királyságát szörnyű veszély fenyegeti, egy Moriarty nevezetű szörnyűséges sárkány, aki, mint minden rendes sárkány, előbb-utóbb elrabolná a királylányt királyfit, vagyis Sherlockot. Az udvari tanácsadó Mycroft és a hadak fővezére Lestrade kitalálják, hogy az új lovagot John Watsont küldik ellene.

Műfaj: elborult, középkori AU

Páros: királylány!Sherlock, lovag!Watson

Fandom: Sherlock BBC

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: megnyilvánultam, utalás slashra, erőteljes Gyalog-galopp ráhatás, az égadta egy világon semmi köze nincs a sorozathoz, sem semelyik feldolgozáshoz, vagy az eredeti novellákhoz
Megjegyzés: Csak. Saját. Felelősségre.

- Uram, uram, uram! – a paraszt kétségbeesetten rohant végig a palota folyosóján. Minden egyes lépéssel újabb sárkoloncot ejtett a drága damaszt szőnyegre, és olyan szagot árasztott, hogy Anderson, akit talpnyalói körökben, csak Piperkőcnek hívtak, rögvest elájult. Donovan, akiről azt sugdosták, hogy nemcsak a férjét tünteti ki kegyeivel, rögvest az egyik szobába ráncigálta.
Az alabárdosok páncélzörgés kíséretében tették keresztbe előtte fegyverüket, kis híján felnyársalva ezzel a szerencsétlent.
- Mit akarsz? – förmedt rá az egyik.
- Hé! A múltkor is te kérdeztél! – csattant fel erre a másik. – Most rajtam a sor.
- Hazudsz. Már egy hete te üvöltözöl mindenkivel. Engem nem is engedsz szórakozni.
- És mi a helyzet a papnővel? Meg azzal az Irene nevű kurtizánnal? Én jövök.
- De nem te jössz – vágta a földhöz a fegyver végét.
- Esetleg beengednének? – vetette fel óvatosan a paraszt. Lassan kisebb sártócsa kezdett kialakulni körülötte és a szag is egyre erőteljesebb lett, de nem úgy tűnt, hogy ilyen csekélység érdekli a két veszekedőt.
- Kuss legyen! – förmedt rá mindkettő a szerencsétlen férfira, majd tovább folytatták vég nélküli vitájukat. A paraszt vállat vont, majd egy alkalmas pillanatban besurrant a trónterembe.
Vele együtt némi vér is bejutott, meg egy ordítás, de a vastag tölgyfaajtó felfogta a további zajokat.
A kövér, hermelinbe és selyembe öltözött udvari tanácsadó, csak ránézett és a paraszt úgy érezte, hogy jó lenne, ha féreggé változhatna most rögtön, mert akkor legalább jogosan taposhatnák el.
- Mycroft méltóságos úr! – kezdte és lekapta a kalapját. Egész testében reszketett és remélte, hogy ezt is túléli.
A tanácsnoknak nem igazán volt jó híre Albionban és a Sors kegyeltjének mondhatta magát, aki megúszta élve a vele való találkozást.
- Mégis milyen hírt hozhat egy paraszt? – a szót olyan undorral köpte ki, mintha lócitrom lett volna. – Mi lehet olyan fontos, hogy megzavarjon halaszhatatlan tennivalóim közepette?
Lassan, kenetteljesen beszélt, lustán malmozott drágaköves gyűrű díszítette ujjaival.
- Egy sárkány! – kiáltotta rémülte a paraszt. – A falut megtámadta és porig rombolta egy szörnyűséges fenevad! Felfalta juhainkat és a teheneinket, leégette a házainkat, és mindenkit megölt, aki nem tudott idejében elmenekülni!
- Ez igazán sajnálatos! – sóhajtotta Mycroft és végigsimított kopasz homlokán. – Na és van neve ennek a sárkánynak?
- Van, méltóságos uram! Moriarty! – a parasztnak összekoccantak a fogai.
- Hmm…Nem lehet közönséges sárkány. A legjobb lovagomra lesz szükségem – tapsolt, mire belépett az egyik alabárdos.
- Nem ketten szoktatok lenni? – kérdezte szemöldökét felvonva Mycroft.
- De igen – válaszolta az őr.
Egy ideig hallgattak, majd Mycroft felcsattant.
- Akkor hol van? – a paraszt szívrohamot kapott és meghalt.
- Meghalt. Kidobtam a várárokba.
- Még egy alabárdos és a kincstár is megérzi – csóválta meg a fejét Mycroft. A paraszt hullájára mutatott és hessegető mozdulatokat tett.
Az alabárdos két karjánál fogva az ablakhoz cibálta és kihajította.
Az üvegen keresztül.
Aztán biccentett a fejével és elégedetten távozott.
Mycroft ingerülten felsóhajtott, a csengőzsinórhoz lépett, majd meghúzta. Visszaült az asztalához és várt.
A trónterem csupa kő és üresség volt, csak a két üresen álló trón, az ő asztala, meg egy szőnyeg volt benne.
Albion királya és királynője rég meghalt, csak ő maradt meg az öccse. Bár Mycroft mindent elintézett, vezette az udvartartást, kezelte a kiadásokat és a körmére csapott azoknak, akik túl sokat loptak, de uralkodásra nem vágyott. Vagyis arra a figyelemre és felesleges felhajtásra, amit egy királynak el kellett viselnie.
Az öccsét, akit permanensen mindenki a húgának vélt, bongyor, fekete haja, sápadt bőre és vékony testalkata miatt, szánta uralkodónak, de az nem volt hajlandó nősülni.
Még azt a kedves, türelmes királylányt., Molly Hoopert is visszautasította, mondván, hogy idegesíti.
Persze az ellen az Irene Adler nevű kurtizán ellen nem volt semmi kifogása. Még szerencse, hogy le tudta fejeztetni azelőtt, még mielőtt lelépett volna az öccse szüzességével és az arannyal.
- Hivatott kedveském? – kérdezte Mrs. Hudson. Ő volt Sherlock dajkája, a cselédek nagyasszonya. Őszes haját szigorú kontyba kényszerítette, ruhája régi volt, de rendezett , szeme kedvesen csillogott, a kezében pedig seprűt és lapátot tartott.
- Takarítsa ezt fel – mutatott a kitört üvegcserepekre és a sárfoltokra.
- Máris, de előtte hozom a súrolókefét – jelentette ki Mrs. Hudson, majd elcsattogott. közben öregesen nyögdécselt, de Mycroft nem figyelt oda.
Persze, egy ilyen öreg bútordarabra senki sem szokott.
Mycroft leült az asztalához, hasán összefonta az ujjait és gondolkozni kezdett.
Nyilvánvalóan kell kezdenie valamit a sárkánnyal. Rusnya népség, kiszámítható, de veszélyes.
Most jóllakott azzal a faluval, de aztán jön a következő és a következő, vagyis mikor kényelmesen berendezkedett elrabolja a királylányt és megerőszakolja. Vagy rabláncra fűzi és a királyságot követeli. Vagy mindkettő.
Vajon zavarni fogja a sárkányt, hogy jelen esetben a királylány királyfi?
Esetleg megoldja?
Természetesen nem engedheti idáig fajulni az eseményeket, de hát minden eshetőséget számba kell venni.
- Bajba van a birodalomba bátyám? – hangzott fel Mycroft mögött a kérdés.
Mycroft meg se rezzent, de a sertepertélő Mrs. Hudson felsikkantott.
- Hányszor megmondtam neked kedves húgom… - kezdte Mycroft.
- Kedves öcsém – javította ki rezignáltan Sherlock.
- Hogy ezt ne csináld. Megtiltottam neked – fejezte be rendíthetetlen nyugalommal Mycroft.
- mármint a kérdezést? – kérdezte Sherlock. Lustán végignyúlt az egyik trónuson, hófehér hálóruhája, csak még sápadtabbá tette. Úgy tűnt, hogy elveszik a hatalmas bútorban.
- A lopakodást – javította ki Mycroft.
- Nem én tehetek róla, hogy öregszel és romlik a hallásod – jegyezte meg Sherlock. – A hallócsövedet jobban rejtsd el legközelebb.
Mycroft nagy levegőt vett, egy testvéri hegyibeszédhez, de végül csak kifújta. Ha eddig nem sikerült jómodorra oktatni Sherlockot, akkor már nem is érdemes próbálkozik vele.
- Albionban minden csendes – felelte. Nem igazán akarta, hogy Sherlock aggódjon. Vagy, ami még rosszabb, elinduljon és megkeresse a sárkányt, pusztán tudományos érdeklődésből.
Sherlock a macskapuhaságú léptei, és a nősülési szándékok kicselezése mellett volt még egy nagyon rossz szokása.
A tudományos érdeklődés.
Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy jó döntés volt bevezetni Sherlockot a tudományok világába, ugyanis mindenkit az őrületbe kergetett helytálló, ámde szemtelen megjegyzéseivel.
A csillagász egyenesen sátáninak nevezte. Bár ez puszta féltékenység lehetett a részéről, mert Sherlock nem mutatott hajlandóságot, hogy a Naprendszerről tanuljon.
Mycroft kénytelen volt kivégeztetni, még mielőtt az egyház fülébe juthatott volna.
Inkább a sárkány, mint az inkvizíció.
- Az előbb elzuhant az ablakom előtt egy földműves teste. Sajnos elsüllyedt még mielőtt kihalászhattam volna. Normális esetben mindenki elkerül téged. Tehát, mekkora a baj?
- Nem akkora, amit nem tudnék megoldani – felelte kitérően Mycroft.
- Moriarty elég nagy problémának tűnik – mondta Sherlock. ezzel sikerült elérnie, hogy Mycroft olyat tegyen, amit már nagyon régen nem.
Hirtelen mozdulatot.
Össze is tört a szék alatta.
- Ezt a pazarlást!- csóválta meg a fejét Mrs. Hudson.
- Honnan tudod? – förmedt rá Mycroft Sherlockra.
Sherlock felült a trónban.
- Hallgatóztam.
- A titkos járatot már rég lezártam
- Tudom. De vannak más helyeim is.
Mycroft nem szólalt meg, csak akkor mikor biztos volt benne, hogy újfent elkerülte a régóta beharangozott gutaütés, Sherlockra parancsolt:
- Zárkózz be a toronyba!
- Nem parancsolgathatsz nekem! Nem vagy az apám!
- A bátyád vagyok, úgyhogy indíts felfelé!
Sherlock unottan felsóhajtott, majd görnyedten a rázuhant világfájdalom alatt, kinyitotta a toronyba vezető ajtót és felbaktatott.
- Jaj, nem gondolja, hogy túl szigorú volt hozzá? – kérdezte Mrs. Hudson. Már rég összetakarított, csak kíváncsi volt és reménykedett, hogy valami ízletes pletykával szolgálhat a cselédségnek.
- Nem – jelentette ki Mycroft. – Köszönöm, elmehetem. És ha egy szót is szól a többi kenyérpusztítónak, maga is röpül a várárokba.
- Lakat a számon méltóságos uram! – esküdözött Mrs. Hudson, majd távozott. Mycroft biztos volt benne, hogy fél órán belül az egész vár ettől fog zengeni.
Mindegy, van nagyobb baja is van a kéretlen hírverésnél.
- Kerítse elő Lestradet! – adta ki a parancsot az alabárdosnak. Páncélcsörgés jelezte, hogy az ő elrohant teljesíti a feladatot.
Aggasztóan hosszú, fél óra után Lestrade megjelent a trónteremben. Csapzott haja a fejére simult, kapkodta a levegőt, sisakját a hóna alatt szorongatta. Fegyverével tisztított[1], majd rezzenéstelen arccal várta, hogy megtudja miért hívatták.
- Szükségem van a tudására – kezdte Mycroft. Lestrade kardja a páncéljához ütődött, ahogy a férfi összerezzent. Nem szerette, ha feljebbvalója ezzel a mondattal kezdte a feladata leírását, mert annak mindig kellemetlen vége lett.
A múltkor is le kellett fejeznie azt az igazán szemrevaló nőszemélyt. Az ilyesmi határozottan ostobaság.
- Albion nagy bajban van. Egy sárkány támadta meg minket, aki Moriartynak nevezi magát.
Lestrade magában keserű felsóhajtott. Vagyis útnak kell indítania a seregét, aminek a fele ropogósra sül és felfalják, és szerencse, hogyha valaki mutatóba túléli. Bár az emberei pontosan ugyanolyan szedett-vedett csürhe volt, de akadt jó néhány diplomás csatakard forgatója is, akiket semmiképp nem akart holtan látni
Ekkor támadt egy remek ötlete.
- Uram, ha szabadna szólnom! – kért engedélyt Lestrade.
- Csak nyugodtan – adta meg Mycroft az engedélyt nagyvonalúan.
- Most érkezett udvarukba egy messzi földről jött lovag, aki be akar állni a seregbe. Adtam neki ételt, italt, majd megvívtam vele. Kis híján legyőzött és akkor derült ki, hogy Lichtenawer[2] tanítványa volt. Uram, őt küldjük a sárkány ellen, tíz emberrel felér és biztos megöli a fenevadat. Vagy ha nem is, de súlyosan megsebzi és utána mindenképpen könnyebb lesz elpusztítani.
Mycroft elgondolkozott. Ez igazán értelmes és épkézláb ötletnek tűnt, úgyhogy megveregette Lestrade vállát.
- Rendben van. Küldje fel hozzám azt a lovagot. Mit is mondott, hogy hívják?
- John Watsonnak uram.

- Elég közönséges név – morogta Mycroft. Egy kézmozdulattal elbocsátotta Lestradet és visszaült az asztalához.

Lichtenawer a német fegyver-és vívómester nem szokott akárkit oktatni, így hát közönséges név ide vagy oda, biztosan jó harcos.
Nyílt az ajtó és belépett rajta egy horpadt páncélú, zömök testalkatú, elszánt tekintetű férfi.
Megállt a terem közepén, tisztelettudóan köszönt, bemutatkozott és várt.
Mycroft csak a fejét biccentette meg, majd körbejárta, alaposan felmérte. Páncélja és kardja sok csatáról árulkodott, amit határozottan bíztató jelnek tudott be.
- A hadaim parancsnoka azt mondta, hogy kis híján legyőzted. Igaz ez?
- Igaz uram – felelte John.
- Akkor jó harcos, bár, még mindig nem biztos, hogy eléggé jó. Honnan keveredett ide?
- Nagyon messziről földről uram. Rengeteg különös és szokatlan dolgot láttam és éltem át. Nemegyszer csak a tudásom és a kitartásom mentett meg.
- Hát ez igazán figyelemreméltó. És mit gondol, el tudna bánni egy sárkánnyal?
John Watson egy pillanatig tétovázott, de aztán magabiztosan válaszolt.
- Úgy hiszem igen.
- Lehetőséget adok rá, hogy bizonyítson. Az egyik falumat megtámadta egy Moriarty nevezetű fenevad. Ölje meg és hozza el a fejét. Bőséges jutalomban részesül.
- Éjszaka indulok uram, mert szeretnék rápihenni erre a küzdelemre.
- Természetesen. Most távozhat.
Watson megkönnyebbülten felsóhajtott és belemerült a számok világába és nem is sejtette, hogy az öccse a rejtekajtón keresztül leselkedve új dolgot fedezett fel.
A szerelmet.
John Watson nem ment vissza a katonák szállására, inkább a helyi fogadó felé vette az irányt.
Tapasztalatai szerint a kocsmákban lehetett hozzájutni a legpontosabb információkhoz. Már persze, ha az ember ki tudta hámozni a lódítások héjából, amik elég vastagon vették körbe az igazság magvát.
Egy kupa sört rendelt, majd hallgatott és figyelt. Ez utóbbi inkább a rablóknak szólt, akik már-már öngyilkossággal hatásos vakmerősséggel zsebeltek ki boldog-boldogtalant. Persze csak akkor, ha az illető nem volt olyan figyelmes és harcedzett, mint John Watson.
Miután a harmadik próbálkozót szerelte le, úgy döntött, hogy stratégiát vált.
- Mindenki vendégem egy italra!
Ez hatott.
Fél órán belül mindent megtudott, amire kíváncsi volt és jó néhány olyat is, amire a legkevésbé sem.
Például, hogy Moriartynak csak egy feje van, meg egy zsoldosa, akit Morannak hívnak. A rossz nyelvek szerint rendszeresen fajtalankodnak is, bár mikor szemtanúért kiáltott, senki nem jelentkezett.
Aztán, hogy Moriarty nemrég falta fel azt a falut, ahol először látták, így lomhább és lustább, mint általában. Azt azonban kétségbe vonta, hogy csak az ezüst árt neki. Elvégre nem vámpírról vagy vérfarkas.
A halálát is megjövendölték, de ez nem érdekelte. Ha a legelső alkalommal meghalt volna, mikor megjósolták, már rég nem élne. Sőt azóta vagy harmincszor elvágtathatott volna az égi harcmezőkre.
Fizetett még egy kört az ingyenélőknek és távozott, még mielőtt kitört volna a verekedés.
Bár egy szék így is tarkón találta.
Visszasétált a várba és a szállására. Őszinte megdöbbenésére már volt ott valaki.
Egy fiatal, ránézésre huszonvalahány éves, sápadt bőrű, fekete, bongyor hajú fiú, díszes öltözékben.
Ordított róla az előkelő származás.
Szobormereven ült az ágyán, olyan fitymáló tekintettel, hogy Johnnak kedve támadt felpofozni.
- Mit akarsz itt? – tegezte le a nála fiatalabb férfit. Azokkal, akik engedély nélkül tartózkodtak a szobájában, nem szokott udvariaskodni.
- Téged vártalak. A nevem Sherlock Holmes. Én vagyok a trónörökös – mondta, de úgy, mint aki betanult szöveget mondd fel.
John megmasszírozta az orrnyergét.
Ez az ő szerencséje. Eddig soha nem jelentett jót, ha egy nemes látogatta meg, de egy királyi családtag egyyenesen katasztrófát sejtetett.
Bár egy sárkánnyal nem igazán lehet nagyobb csapás.
- Elnézést, nem tudtam – kért bocsánatot. – Miben segíthetek.
- Vigyél magaddal. Látni akarom a sárkányt – jelentette ki Sherlock.
- Uram, ez nagyon veszélyes és felelőtlen dolog lenne! – tiltakozott John. Más sem hiányzott neki, mint hogy egy nyegle, tapasztalatlan királyfi láb alatt legyen.
- Tudom – bólintott rá Sherlock. Ujjbegyeit összeérintette és előre dőlt. – A sárkányok roppant ritkák és én látni akarok, egyet még mielőtt kihalnak. De csak úgy élhetem túl a vele való találkozást, ha mellettem van egy tapasztalt harcos. Tehát az a legésszerűbb, ha veled tartok.
John érezte, hogy hiába is tiltakozna, a végén úgyis Sherlock jönne ki győztesen.
Meg aztán az álmoskönyv szerint ellentmondani egy királyfinak közeli lefejezést jelent.
- Nem tudom a biztonságát garantálni! – figyelmeztette John. Tette ezt abban a reményben, hogy még jobb észre térítheti.
Hiú reménynek bizonyult.
- Ezzel tisztában vagyok. Úgyhogy megvárom, míg megölöd a sárkányt és csak utána vizsgálom meg – magyarázta Sherlock. – Ez annyira nyilvánvaló!
John ismét erős késztetést érzett arra, hogy csak kidobja az ajtón, de legyűrte.
- Rendben van uram. Éjjel indulunk, és addig szeretnék még pihenne, úgyhogy ha felséged esetleg távozna…
- Nem. A bátyám, Mycroft, már keres. Azonnal mennünk kell! – parancsolta Sherlock. John elátkozta magát, amiért betévedt ebbe a királyságba majd követte Sherlockot az istállóba.
- Emlékszem, hogy leszerszámoztam a lovamat – jegyezte meg John. Felkapaszkodott egykedvűn álldogáló kancájára és megveregette a hűséges állat nyakát.
- Felnyergeltettem őket. Egy katona mindig engedelmeskedik a parancsnak – felelte unottan Sherlock. Elegánsan, kihúzott derékkal ült a lovon, minden porcikájáról sütött a nemesség. John biztos volt benne, hogy abban sem tudná letagadni a származását, ha rongyokat aggatna magára és egy rozzant igáslovon lovagolna.
Elindultak és úgy az ötödik mérföld után, John azt vette észre, hogy Sherlock eltűnt és helyette egy koszlott ifjú ügetett mellette.
Levegőt vett, hogy ráförmedjen és kérdőre vonja, de az ifjú egyetlen tekintettel elnémította. Az éles, zöld, átható tekintetet nem lehetett összetéveszteni senkiével.
Sherlock anélkül, hogy ráparancsolt volna, a torkára fagyasztotta szót és John csak magában morfondírozhatott azon, hogy mikor és hogyan változtatta el magát ennyire. És hova dugta el az előkelő kisugárzását?
Az út nagy részét csendben tették meg.
Sherlocknak hangját sem lehetett hallani, nem panaszkodott, nem nyüglődött, mint a nemesek általában, amivel kivívta John tiszteletét.
Amikor megálltak enni és pihenni, mert John mindig tartott a nyeregtáskában ételt, Sherlock tagadólag megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér semmit.
John azért erőszakkal belédiktált pár falatot, mert nem akarta, hogy leforduljon a lóról.
Végül elérték a feldúlt falut.
John vágtára fogta a hátasaikat, hogy minél kevesebbet kelljen látnia a felperzselt és elpusztított faluból.
A házakat porig égette a fenevad, csak néhány kőfal álldogált magányosan, megfeketedve, a hamutól és a vértől.
A fák karóként meredeztek, rajtuk nyöszörgő haldoklók.
John jól ismerte ezt, egy sárkány felzabál annyi állatot és embert, amennyit csak tud, a többit pedig felszúrja, mint malacot a nyársra. Ha újra megéhezik, először őket fogja felfalni.
- meg kéne adni nekik a kegyelemdöfést – vélte John, de Sherlock más véleményen volt.
- Felesleges időpazarlás lenne, ráadásul a sárkány is hamarabb folytatná a dúlást.  Ha zavar csukd be a szemed és fogd be a füled, majd én vezetem a lovad.
John sértetten felhorkant és gyorsabb iramra kényszerítette a lovát.
A sárkány barlangja már messziről látszódott. Az egyetlen magaslatba fúrta bele magát. Kényelmetlen és vizes odú egy sárkánynak, de ha nem végeznek vele kényelmesen be fog rendezkedni. A sárkányok a közhiedelemmel ellentétben nagyon ügyes építészek és az aranyat elsősorban nem azért gyűjtik, hogy rajta üldögéljenek, hanem, hogy szebb és tágasabb lakhelyet szerezzenek maguknak.
A sárkányok néhány tulajdonságukban meglepően emberiek.
Ahogy közeledtek a barlanghoz úgy lettek a lovak egyre idegesebbek, míg végül nem voltak hajlandósak tovább menni, csak ágaskodtak és rúgkapáltak, dobáltak magukat. Végül kénytelenek voltak őket szélnek ereszteni.
John elővonta a kardját és elindult tovább az ösvényen. Nem bánta volna, ha Sherlock megvárja, de ott sétált mellette.
Johnnak nem tetszett az arcára kiülő kíváncsiság és öröm egyvelege. Nem tartotta egészségesnek, hogy várja a sárkánnyal való találkozást.
- Szüzet érzek! – hallatszott a sárkány bömbölése. Johnnak két dolog tűnt fel. Először, hogy szokatlanul vékony a hang egy pokolbéli fenevadhoz képest. A másik, hogy Sherlock még szűz.
Pedig úgy hallotta, hogy összefeküdt hét birodalom leghírhedtebb kurtizánjával. Úgy tűnik, hogy ők tényleg csak beszélgettek.
- Hol van a királylány? – trappolt elő a sárkány. John megmasszírozta két ujjával az orrnyergét és remélte, hogy ez a nap ennél már nem lesz bizarrabb.
Moriarty, a rettenetes, hírhedt, félelmetes szörnyeteg rózsaszín volt.
Egész teste halvány rózsaszínben pompázott, hasa mályvaszínű volt, szárnyain pedig bíborszín hártya feszült és a fején koronát viselt. De legalább a szemei olyan feketék voltak, mint a csillagtalan éjszaka és hegyes, bélkifordító karmai javítottak valamit a kinézetén.
- Királyfi – javította ki Sherlock rezignáltan.
- Ó! Erre nem számítottam – vakarta meg Moriarty a fejét. – De hát trónörökös az trónörökös, szóval el vagy rabolva.
- Gyakorlatilag én jöttem ide, szabad akaratomból, tehát nem lehetek rab – magyarázta Sherlock.
John végre észhez tért és nem hagyta kiteljesedni a vitát.
- Hallgass fenevad és készülj a halálra! – kiáltotta. Üvöltve nekirontott Moriartynak, aki némileg csüggedten figyelte a bal első lábán felkapaszkodni készülő Johnt, majd egyetlen mozdulattal lelökte magáról. John repült vagy öt métert és a csalitosban ért földet. De legalább kiszellőzött a feje és rájött, hogy roppant amatőr hibát vétett.
Máshogy kell hozzáállnia a dologhoz.
Visszaloholt, útközben újabb szitkot szórt a királyságra, az uralkodóira, az idióta színű sárkányra és persze saját magára is.
Biztosra vette, hogy mire visszaér, Sherlock vagy félig kilóg Moriarty szájából, vagy roppant illetlen és helytelen dolgot művel vele.
Szerencséjére egyik sem következett be.
Moriarty és Sherlock sakkoztak.
John ezen már meg sem lepődött.
Ahogy azon sem, hogy az udvari tanácsadó Mycroft bíráskodik.
Megnézegette a kardját, felmerült benne, hogy esetleg magába szúrja, hogy felébredjen ebből a lidércnyomásból, de aztán elvetette ezt az ötletet.
- Szörnyen csapnivaló vitéz vagy John Watson, hogy ezt nekem kell elintéznem helyetted – szólt oda Sherlock.
- Nem ezt vártam magától. Azt hittem tud vigyázni az öcsémre – tette hozzá Mycroft.
John feldühödött, felkapaszkodott az oda sem figyelő sárkány hátára, majd egyetlen suhintással levágta Moriarty fejét.
- Nélküled is nyerésre álltam – jelentette ki durcásan Sherlock. Majd Johnra mosolygott – De azért köszönöm. Neked szívesen adom oda a kezem.
John felcsuklott és szívesen helyet cserélt volna Moriartyval. Csak hogy csináljon valamit, lekászálódott az összerogyó testről és rettenetes zavarban megállt Sherlock előtt.
- Ez… igazán megtisztelő felség, de az a helyzet, hogy én csak erkölcsös kapcsolatot vállalok.
- Ezen könnyen segíthetünk- mondta Mycroft. Egy ideje sejtette már, hogy húga, mármint az öccse nem a nőket részesíti előnyben, de hát legalább hajlandó megnősülni. Férjhez menni. – A népnek azt mondjuk, hogy a sárkány férfivá változtatott és még nem tudjuk feloldani az átkot. A kézfogó zártkörű lesz, és majd felkutatunk egy boszorkányt, aki hajlandó visszaváltoztatni.
- De ugye nem akar tényleg nővé változtatni? – kérdezte óvatosan John. Útközben rájött, hogy Sherlock mellé rengeteg aranyat is kap, ami azért valamennyire kárpótolja ezért az egészért. Bár a nászéjszaka problémája még mindig megoldásra vár.
- Dehogyisnem. A Johnból Joan lesz és még néhány apróbb változtatás egy ügyes bűbájos által, mert az orvosokban nem bízom, és máris minden rendben van – magyarázta Mycroft.
- Ma különösen értelmes vagy bátyám. Tartozom neked – hálálkodott Sherlock.
Mycroft bólintott, beszállt a nem messze várakozó hintójába és elhajtatott.
Sherlock Johnra kacsintott, füttyentett egyet, mire felbukkant a hátasa. Felült rá, majd türelmetlenül dobolva az ujjaival Johnra nézett. John nagyot sóhajtott és fellendült mögé, és ellovagoltak a naplementébe.

---

[1] Tisztítás: Markolat szív vagy fej elé, penge az eget nézi, majd leengedi. Tiszteletadás ellenfél, ellenség vagy  feljebbvaló előtt.

[2] Lichtenawer: létező személy volt a középkorban, jelentős vívómester, jó néhány kódex és vívókönyv kötődik a nevéhez.