Rózsaszín tortamáz

(Challenge - Hatodik történet)

Tartalom: Mollynak születésnapja van és egy óvatlan pillanatban meghívja Sherlockot és John. Sherlock meg Lestradet.

Megadott téma: Szülinapozás
Szereplők: Molly, Sherlock, John, Lestrade
Fandom: Sherlock BBC

Műfaj: fluff
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: Disneys közhely
Megjegyzés: Aki még nem halt bele a mostanában cunamiként végigrohanó fluffhömpölybe, az tehet még egy próbát. Fuss el vagy ugorj bele! Földrajzból sosem remekeltem és ez most sem javult. Bocs London.

Érzékzsibongató tavaszi nap virradt Londonra. Az eddigi lucskos, sáros, lehangolóan szürke időjárás fogta magát és átadta a helyét a valódi Tavasznak.
A pocsolyák felszáradtak, a fekete tocsogós hóhalmok szőrén-szálán eltűntek és az addig csípősen száguldozó szél, enyhe fuvallattá szelídült. A dalosmadarak is visszatértek és édes daluktól még a nap is fényesebben ragyogott, a rügyek is gyorsabban pattantak ki a fák ágain. Virágok nyitották ki szirmokat és árasztották illatukat az újjáéledő világba.
A levegő megtelt azzal a boldog bizsergéssel, ami kisimítja a ráncokat, mosolyt csalnak az arcokra és új reményt ültet a szívekbe.
Egy belvárosi, négyemeletes társasházban Molly Hooper úgy érezte, hogy a természet csak neki akar ezzel kedveskedni és kifejezetten őt akarja boldoggá tenni.
Ha az ember lányának születésnapja van, hajlamos ilyeneket gondolni, de ezért nem is hibáztatható.
Molly együtt dalolt a rádióval, miközben felöltözött, elkészítette a reggelit. Az evés közben felfüggesztette, de a lábával verte a ritmust.
Fogmosás közben megpróbálkozott a fütyüléssel, de miután csupa fogkrém lett a csap, a tükör és a csempe, felhagyott ezzel a kísérlettel. Letörölgette inkább, majd megfésülte aranybarna haját és rövid töprengés után leheletnyi sminket vitt fel az arcára.
Vizet és macskakaját öntött a megfelelő tálkába, fél percig ciccegett a macskának, de mikor nem került elő, hagyta az egészet. Az ablakot azért picit nyitva hagyta, hogy be tudjon jönni. Tisztában volt vele, hogy ez roppant felelőtlen dolog a részéről, de az a betörő, aki bármi értékeset talál ebben a lakásban, azt megtarthatja, mint kemény és hosszas fáradozásának jutalmát.
Vagy szól Sherlocknak.
Ha az ember lánya rendszeresen segítségére van a nyomozásoknál, akkor már csak elvárhat cserébe egy kis szívességet!
Nem mintha lenne bátorsága megkérni.
Az ajtót azért kulcsra zárta.
A reggeli csúcsforgalom elkerülése végett gyalog sétált be a munkahelyére, ahol nem sok érdekes dolog várta. Ez, valamint, hogy alig néhányan morogtak oda valami köszönésfélét, fel pedig egyáltalán nem köszöntötték, elvették a jókedvét.
Egyedül az odalett dalos kedvét sajnálta, lévén, hogy szülinapját nem igazán szokta megünnepelni.
Vagyis nem úgy, ahogy mások.
Egyedül élt, a párkapcsolatai menetrend szerint mentek tönkre, családjával pedig nem igazán tartotta a kapcsolatot.
Tehát többnyire beült kedvenc cukrászdájába, aztán moziba, vagy színházba ment, végül vett valamit, ami hirtelenjében megtetszett neki.
Jól volt ez így, és ha néha késztetést érzett arra, hogy esetleg másképp is tarthatná, elhessegette magától, mondván, hogy egy barátja sincs, akit meghívhatna, vagy akik eljönnének.
De azért az időjárástól rendes, hogy így tündökölt. Lehet, hogy cselleng egy sort a parkban, hátha történik vele valami figyelemreméltó.
Mondjuk, szembejön vele Sherlock…
Nem engedte magának, hogy folytassa ezt az arcpirító gondolatmenetet, egyrészt, mert utálta, hogy ennyitől is képes zavarba jönni, másrészt a munkájára kell koncentrálnia. Már megint hegyekbe állt előtte a papírmunka és kezdet arra gyanakodni, hogy valakinek mégiscsak feltűnt, hogy ő is ott dolgozik és vele végezteti el a saját munkáját.
Vagy tényleg teremnek, ahogy egyszer valaki tréfásan megjegyezte.
Mély sóhajjal ásta bele magát és délfelé járt az idő, mikor befejezte és kényelmesen hátradőlhetett, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait.
Ebből egy ideges ugrás és zavart sikkantás lett, mikor szembetalálta magát Sherlock és John tekintetével.
- Jézusom! – kapott a szívéhez – Jól rám hoztatok a frászt! Mióta álltok itt?
- Két és fél perce. Végeztél? Remek. Kell a ciánmérgezéses hulla – adta meg az utasításokat Sherlock, majd elindult a boncterem felé.
- Szia Molly! Kösz, hogy segítesz! – pótolta be John az udvariassági köröket egy bocsánatkérő pillantás kíséretében.
- Szívesen! – mosolyodott el Molly.
Pillantása Sherlock tarkójára tévedt, gondolatban eljátszott a fekete tincsekkel, aztán lecsúszott a támaszt adó vállakig, majd a karcsú derékig és csak azért nem haladt lejjebb, mert magán érezte John kérdő tekintetét.
Tisztán érezte, ahogy rákvörösre pirul zavarában és a legszívesebben elsüllyedt volna.
Ugyan nem tudta pontosan, talán még ők maguk se, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, de akármilyenben is, szörnyű illetlenséget művelt.
Szerencsére legalább a magyarázkodást elkerülhette, mert megérkeztek a boncterembe, és alighogy előkerítette a kért holttestet, Sherlock és John máris mély eszmecserébe merült.
Molly megkönnyebbülten dőlt neki a kamráknak és oda sem figyelt, hogy miről beszélnek. Bőven lekötötte, hogy ne piruljon el, mindenféle léha képzelgés miatt, és ne kezdjen el, ebből kifolyólag butaságokat mondani.
Nem sokáig sikerült tartani magát, mert miután visszatolta a testet a helyére, megjegyezte:
- Ma van a szülinapom. Tudjátok a címemet, gyertek fel estefelé – hadarta el egy szuszra, nem csekély rémületére. Hát ezt meg miért mondta? Miért kell ilyeneket mondania? A legegyszerűbb az lesz, ha bezárkózik a szobájába, mert akkor legalább nem hozza magát ilyen kínos szituációkba! Mégis, hogy viselkedhet így?
Sherlock szürke szemei kérdőn néztek rá, szemöldöke enyhén megemelkedett és Molly legszívesebben elrohant volna. Miért kerül mindig ilyen lehetetlen helyzetbe?
Zavarában ismét elpirult és a földet fixírozta és tudta, hogy valamit még hozzá kéne tennie, de a szégyentől teljesen leblokkolt. A kezeit tördelte és csak az pörgött a fejében, hogy most még szerencsétlenebbül viselkedik Sherlockkal, mint egyébként.
A kínos pillanatot végül John törte meg, aki rendkívül sajnálta ezt a szegény lányt.
- Rendben, ott leszünk – jelentette ki. Erre Molly, ha ez még egyáltalán lehetséges, még rémültebben nézett, Sherlock pedig előkapta a mobilját és valamit pötyögött rajta. A következő pillanatban felrezgett John telefonja.

Ezért még megfizetsz. SHJohn elolvasta az üzenetet és elnyomott magában egy káromkodást. Sherlocknak néha igazán egyedi elképzelései voltak a kommunikációról.
Megállta, hogy SMS-ben válaszoljon és inkább a szemével próbálta jelezni, hogy majd odakint megbeszélik. Sherlockon nem látszott, hogy felfogta volna, de John biztosra vette, hogy megértette.
Biztatóan rámosolygott Mollyra:
- Hat körül ott leszünk. Köszönjük a meghívást.
- És szólunk Lestradenak is – jegyezte meg Sherlock. John tisztán kihallotta a hátsó szándékot, miszerint esze ágában sincs egyedül szenvedni. Aztán Sherlock távozott, majd az ismételt udvariassági formulák bepótlásával, John is.
Halványan még hallatszott, amint Molly fölzokog, hogy egy szimpla Boldog szülinapot! is megtette volna. John erről igyekezett nem tudomást venni, ahogy arról sem, hogy Sherlock már megint nélküle vitte el a taxit.

× × ×

Molly egyre szétszórtabb és szórakozottabb lett, ahogy közeledett a munkaidő vége.
Úgy döntött, hogy kivételesen előbb lelép, a saját és mindenki más jól felfogott érdekében. Senki, beleértve őt magát is, nem akart szembesülni azzal, hogy felrobbantja a labort.
Kint a városban húsz fok közelébe mászott a hőmérséklet, így hát Molly hóna alá csapta a kabátját és gyalog indult el haza.
A sok mosolygó arc és andalgó párocska őt is jókedvűvé tették és úgy érezte, hogy a világ ismét kerek. egészen addig, amíg meg nem pillantotta kedvenc cukrászatát, mert ez úgy hatot rá, mint a papagájra egy csapat nyolcéves srác, akik indiánosdit akarnak játszani és tolldíszre van szükségük.
Ha valóban vendégek jönnek hozzá, ugyanis Johnból kinézi, hogy képes elvonszolni Sherlockot, akkor kell valami, amivel megkínálhatja őket.
És torta sem ártana.
A felismerés bénító ereje ahhoz hasonlított, mikor a kopasz papagáj megpillantja magát a tükörben.
Ki készít el három óra alatt egy tortát?
Senki.
Amilyen szépen indult ez a nap, kezd olyan mélyre süllyedni.
Kissé szédelegve lépett be a vendéglőbe. Paul, rendszeres pincére és rendszertelen őrangyala, attól függően, hogy épp melyikre volt szükség, egy székre ültette, majd eltűnt és egy csésze kávéval tért vissza.
- A cég ajándéka – mondta és leült a Mollyval szembe lévő székre.
Molly hálás mosollyal elkevergette a cukrot a kávéban, jó nagyot kortyolt belőle és felsóhajtott.
- Ez most kellett! Kösz Paul.
- Szívesen. Boldog szülinapot Molly! Amíg el nem felejtem. Tudom, hogy nem szereted a nagy felhajtást, de azért raktam félre a kedvenceidből.
- Ez igazán… szóval nem akarok a terhedre lenni. Köszönöm – mondta, majd a maradék kávéját szürcsölgette.
Paul elkaccantotta magát és megcsóválta a fejét. Negyvenes éveit taposó, deresedő hajú férfi volt, barna szemekkel és kedves arccal. Mióta Molly elvállalta a patológiai állást, azóta őrködik felette afféle pótapaként. Mindig meghallgatta, ha kellett vigasztalta, sőt egyszer, mikor különösen kiborult állapotban leledzett, megígérte, hogy felpofozza azt a Sherlock Holmest, amiért így megríkatta.
Az inzultálásról aztán Molly beszélte le, akit nagyon mélyen meghatott ez a gesztus. Paulnak ugyan továbbra is megmaradt a véleménye, holmi reménytelen szerelmes leányokról és érzéketlen ifjakról, de nem tette szóvá. Bízott az időben, ami mindent elsimít.
- Nem vagy terhemre, hiszen tudod. Egy ilyen aranyos egérke senkinek nincs terhére. Maradj csak itt, hozom a sütiket. Természetesen kedvezményes áron – kacsintott Mollyra. Az üres csészét is magával vitte, majd eltűnt a Csak Dolgozóknak feliratú ajtó mögött.
Molly nagyon örült, hogy legalább ezzel nem lesz gondja.
Csak a vendégekkel.
A puszta gondolatra, hogy Sherlock ott lesz az ő házában, kirázta a hideg. Lestradet nem ismerte annyira, de tudta róla, hogy magas rangú rendőrtiszt, ő szokta ügyekkel megbízni Sherlockot, kvázi a főnöke. John meg, hát róla meg csak annyit tudott, hogy Sherlock barátja, bár ez már önmagában is nagy szó.
Hátradőlt és körülnézett a cukrászdába, jobb dolga nem lévén. Hangulatos kis hely, barackszín falakkal, nádfonatú bútorokkal, az asztalokon gyertyák álldogáltak a fehér terítőn, az ablakokon csipkefüggöny lógott, a belső párkányokon pedig virágok pompáztak. A bejárattal szemben pedig ott pompáztak az Édes Liget cukrászda süteményei nyálcsorgatóan színesen és ínycsiklandózóan frissen.
Paul eközben visszatért egy jókora, barna papírba csomagolt pakkal és Molly elé tette.
- A kedvenceid.
- Te vagy a legrendesebb cukrász egész Londonban! El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok! Biztosra veszem, hogy a többieknek is ízleni fog – mire észbekapott, már késő volt. Paul lecsapott és addig nyaggatta, míg ki nem bökte. Néhány atyai tanács kíséretében ismételten vendettát fogadott, hogyha nem ízlik nekik a sütemény.
Molly ismételten elhárította az ajánlatot, kifizette az édességet, majd elindult hazafelé.
Paul elgondolkozva nézett utána, majd egy remek ötlettől felragyogva a telefonhoz lépett.
Tíz perc múlva elátkozva magában a modern kommunikációs eszközöket tért vissza a munkájához, de azért boldogan is, mert sikerült elintéznie, amit akart.

× × ×

A Baker Street 221/B-ben fagypont alá süllyedt a hangulat.
Sherlock a foteljában ült, John előtte állt, karba tett kézzel, reménye szerint szúrós szemekkel, míg Lestrade az ajtóhoz közel várta a végkifejletet.
- Nem fogok elmenni – ismételte meg Sherlock.
- De igen. Én megígértem, Lestrade is hajlandó, szóval el fogsz jönni – John remélte, hogy a hangja elég határozottan cseng. Nem mintha meggyőzhette volna Sherlockot, de sajnos az egyetlen személy, aki valamennyire nyomást tud gyakorolni rá, az Mycroft.
Vagy Moriarty.
De ők szóba se jöhetnek.
Kifejezhetetlenül kínos lenne a Brit Kormányt arra kérni, hogy vegye rá az öccsét, hogy az menjen el egy szülinapra. Mintha egy makacs óvódás apjának magyarázná telefonon keresztül, hogy az nem hajlandó megenni a zöldséget.
A másik lehetőséget jobb, ha végig se gondolja.
Így hát neki magának kel jobb belátásra téríteni. Vagy beszerez egy pórázt, felcsatolja Sherlock nyakára és szépen maga után húzza. Sok szempontból kényelmesen megoldás lenne.
- Gondolkodnom kell – nyilvánította ki fensőbbségesen Sherlock.
- Nincs is ügyed! – gurgulázta John, akit a laposguta kerülgetett.
- Ami azt illeti, pont ezért jöttem – vágott közbe Lestrade. John feje bíborvörös színt öltött és a fülén, mintha gőz szivárgott volna ki. Pillanatnyilag a türelem és a megértés házon kívül volt nála.
- Andersont megharapta egy kóbor foxi és azt akarja, hogy keresse meg a gazdáját, hogy elbeszélgessen a fejével. Nem pont így mondta, de ez a lényege.
Sherlock fölhorkant.
- Inkább a kutyát kéne kitüntetni!
- Ez most komoly? – kérdezett rá John. Lestrade arca és hangszíne nem adott támpontot erre vonatkozólag.
- Az – bólintott rá. – Most is bent van a kórházban.
- Remélem a foxi és Anderson-elleni oltást kap – morogta Sherlock. Ebben találhatott valami érdekeset, mert hozzátette. – Én is szeretnék egyet, talán úgy lenne esélyem elkerülni. Egyéb?
- Nincs. London bűnözőrétege szabadnapot vett ki és a Hyde parkban piknikezik. Jöjjön el Mollyhoz.
John csendesen lehiggadt, de nem mert megszólalni, nehogy elrontsa ezt a páratlan pillanatot.
Lestrade Sherlockot szelídít.
- Vagy Anderson, vagy Molly, vagy belehalok az unalomba – tette mérlegre a variációkat. Végül megadóan felsóhajtott. – Jó, elmegyek Molyhoz!
- Ötre itt leszek magukért.
- Olyan korán? – nézett John.
- Elvére ajándékot is kell vennünk! – Lestrade búcsút intett és elsétált.
Sherlock egy kínzócölöphöz kötözött sápadtarcú minden fájdalmával a tekintetében nézett Johnra, de az nem rezonált a problémára.
- Ha lelépsz, míg lefürdöm, rád uszítom Andersont! – fenyegette meg. Felkapta a már kikészített ruhadarabokat, majd a fürdő felé vette az irányt.
- Hogyan?
- Azt mondom, hogy tiéd a foxi.
A mondat végére az ajtó csapódása tett pontot. Sherlock durcásan, de a gyors visszavágásra büszkén, roskadt le a kanapéra és különböző variációkat gondolt ki arra, hogy miként vehetné rá Johnt egy közös zuhanyra.

× × ×

Molly ahogy hazaért a hűtőbe tette az édességeket, kényelmesen melegítőre, pólóra cserélte az utcai ruháját és nekiállt a takarításnak. Felporszívózott, gyorsan áttörölte a polcokat, lecserélte a terítőket és apró díszt helyezett rájuk. Azt a pár edényt, ami a mosogatóba hevert, tíz perc alatt tisztára csutakolta és kicserélte a macskaalmot.
Körülnézett a lakásban. A vajfehérre festett falak, a kényelmes fotelek, a kanapé, a szőnyegek a könyvespolcok mind-mind kedélyessé tették a szobát.
Molly mégsem volt teljesen elégedett, de hát kissé késő volt már átrendezni az egészet.
Különben is már megint butaságot csinál, hiszen nem fog összedőlni a világ, ha Sherlocknak nem tetszik.
Határozottan bólintott, a hálószobájába lépett, hosszan keresgélés után kiválasztott egy lenge, azúrkék, pillangókkal díszített ruhát, fehér alsóneműt és a fürdőszobába sietett.
A süteményeket majd akkor rendezi el, ha ő maga már készen lesz.
Levetkőzött, megnyitotta a csapot és igyekezett minden zavaró momentumot kizárni a tudatából, ami Sherlockhoz kötődött.
Nem akart úgy járni, mint egyszer, mikor elbambult és elvágódott a kádban. Csodával határos módon csak az egyik karja tört el.
Öt óra felé járt az idő, amikor kilépett a fürdőből. A ruha puhán suhogott, ahogy lépett, rakoncátlan fürtjeit kontyba rendezte, körmeit kagylóhéjszínű lakk fedte, arcát kevés smink.
Előhalászta a hűtőből a süteményt, ízlésesen elrendezte őket három tányérba és a szobába vitte. A ropit és chipset is kiöntötte, majd a süteményes tányérok mellé tette. Az üdítőt négy pohár kíséretében helyezte az asztalra, majd, hogy ezzel végzett, leült a fotelba és várt.
Bajusz, a szürke-fehér foltos macska egyből odasündörgött és miután nem kergették el, felszökkent gazdája ölébe.
Molly automatikusan simogatni kezdte, megnyugtatta az állat puha szőre és dorombolása.
Szüksége is volt rá, mert eszébe jutott, hogy nem is biztos, hogy eljönnek. Bármi közbejöhet, egy új ügy, vagy egész egyszerűen meggondolják magukat. John ugyan szavatartó, de Sherlock könnyedén manipulálhatja.
Igazából számtalan okot tudna mondani, hogy miért nem fognak eljönni, köztük saját magát is.
Elvégre ki akar egy olyan félénk, visszahúzódó lányhoz ellátogatni, mint ő? Ha legalább csinosabb lenne, kevésbé keskeny arcú, selymesebb bőrű, vagy bátor lenne és okos és érdekes, de nem. Ő csak egy egyszerű korboncnok, egy szürke kisegér, egy ostoba szürke kisegér, aki beleszeretett Sherlock Holmesba.
Nem igazán tehetett róla, de legalább már nem sírt olyan sokat emiatt. A reménytelen szerelem ugyan most is ugyanúgy, ha nem jobban, kínozta, de már megtanulta, hogy miképpen nyomja el az érzést, terelje el a gondolatait. Ez segített, de a mai húzásával ennek is búcsút inthet.
- Ostobaságot műveltél Molly Hooper, egetverő ostobaságot! – szidta össze magát. Bajusz felvinnyogott, ahogy erősebben belemarkolt a bundájába.
Molly óvatosan letette a földre és azon volt, hogy átöltözik és lefekszik, mikor megszólalt a csengő.
Az izgatottságtól hevesen dobogó szívvel nyitotta ki az ajtót, majd üdvözült mosollyal tessékelte be vendégeit.
Sherlock, ahogy volt, kabátban, sálban leült az egyik fotelba, felkapta a macskát és rezdületlen arccal simogatni kezdte.
John és Lestrade azért helyette is betartották az udvariassági formulákat és miután a kanapéra tették a néhány, magukkal hozott csomagot, felakasztották a kabátjukat és megköszönték a meghívást.
Egy-egy Boldog szülinapot! kíséretében átadták az ajándékokat, egy aprócska, virágos medált és egy üveg márkás bort. A harmadik doboz egy rózsaszín cukormázzal bevont tortát takart, amit örömteli sikkantással nyugtázott.
- Honnan van? – kérdezte, miközben helyet csinált és letette az asztal közepére
- Az Édes Liget Cukrászdából – válaszolta John, mert Sherlock a néma kőfalat játszotta. – Egy Paul Smith nevű alak telefonált, hogy ugorjunk le érte.
Mollynak könnybe lábadt a szeme. Hát öreg barátja mégis készített neki egyet!
Meghatotta a nagymértékű gondoskodás, az ajándékok és maga a tény, hogy mégis eljöttek örömkönnyeket csalt a szemébe.
- Nagyon szépen köszönöm! – lehelte elragadtatottságtól fátyolos hangon.
John valami olyasmit morgott, hogy említésre sem méltó, Lestrade megjegyezte, hogy igazán semmiség, Sherlock meg csak ült morcosan, mert Bajusz távozott az öléből.
Ezen a ponton megakadt a társalgás. Amíg mindenki végigkóstolta és megdicsérte a süteményeket minden rendben volt, aztán mihelyt Molly elvitte őket, és már a poharakra sem volt semmi szüksége beállt a kínkuss.
John megpróbálkozott valami beszélgetésfélével, de Sherlock passzivitásával egész egyszerűen eltiporta az egészet. Molly is minden tőle telhetőt megtett, de a szokásos félénkségéhez még jó adag megszeppentség is társult így ő is feladta.
Lestrade is becsatlakozott a küzdelembe, de nem ismerte úgy Molyt, vagy Johnt, hogy eleget tehetett volna a könnyed csevegés szabályainak.
A beálló kínos csendet végül Sherlock bírta a legkevésbé. Felállt, hogy hazainduljon, de elfeledkezett a macskáról.
Bajusz a lába előtt hevert és mikor Sherlock megmozdult, hozzásimult, hogy elbúcsúzzon tőle. Sherlock megemelt lába elakadt a macskába ő maga pedig arccal a tortában landolt.
Egyetlen pillanatra megfagyott a levegő, megállt az idő és viharfelhők kúsztak a szoba plafonjára.
Sherlock lassan felemelte a fejét.
Teljesen elborította a rózsaszín tortamáz, a tésztadarabkák és a krém, bőven jutva az arcára, a hajába és még a kabátja hajtókájára is.
Molly nézte, nézte, majd kirobbant belőle a nevetés. Csengőn, tisztán, szívből kacagott. Egész lényéből áradt a jókedv és hamarosan, miután feldolgozták a látványt, John és Lestrade is csatlakozott hozzá. Sherlock csak állt, arcáról potyogó tortamaradványokkal és hiába villogott a szeme, nem lehetet komolyan venni.
Molly végül megszánta és a fürdőbe vezette, bár még mindig kacarászott. Előzékenyen lesegítette róla a kabátját, majd letisztogatta.
- Nem szenvedett maradandó sérülést – jegyezte meg. Sherlock csak bugyborékolt valamit, a csap alá tartotta a fejét és két kézzel szedte le a süteményt.
Molly óvatosan kicsipegette a hajából, bár ujjai egy-két pillanatnál tovább időztek a fekete, göndör fürtök között. Mindig is szeretett volna beletúrni a hajába és nagyon boldog volt, hogy végül megtehette. Még ha ilyen faramuci körülmények között is.
- Sikerült? – érdeklődött Sherlock. Mollynak ekkor tűnt fel, hogy már nem hallja a vízcsobogást.
- Igen – felelte, de ezúttal nem pirult el. Már nem feszélyezte a helyzet annyira. Talán azért mert végre tudatosult benne, hogy Sherlock is csak ember, még ha nem is tűnik annak és, mint minden ember, hibázik.
- Elnézést a tortádért – mondta Sherlock, majd beletemetkezett a törülközőbe, amit Molly odanyújtott neki. Ezúttal csak a karjára terítette a kabátját, előreengedte Mollyt, majd ő is követte, vissza a szobába.
John és Lestrade egy sakkjátszma kellős közepén jártak és közben egy-egy villával falatoztak a torta maradványaiból. A kiszedegetett hajszálak papirzsebkendőbe tekerve hevertek a szemetes mélyén.
- John, te nem tudsz sakkozni – jelentette ki Sherlock, miután szemügyre vette az állást. John ellenkezésével mit sem törődve félretolta, majd átvette a helyét.
Molly kihasználta az alkalmat és megkérte Johnt, hogy magyarázza el a szabályokat, mert ő csak porfogként tartotta a táblát.
John be sem fejezte az okítást, Sherlock már rommá verte Lestradet. Lestrade visszavágót követelt, meg John segítségét, mert nincs olyan Isten, hogy ő még egyszer egyedül álljon ki Sherlock ellen.
Még Molly is tett néhány jóakaratú megjegyzést, de így is csúfos vereséget szenvedtek.
Sherlock önelégülten mosolygott és hajlandó volt normálisan viselkedni, vagy legalábbis nem unatkozott nyíltan.
Mollynak is megjött a szava és kiderült, hogy éveken át vett zenei magánórákat. Nem kerülhette el sorsát, be kellett mutatnia tudását. Lestrade megjegyezte, hogy elpazarolja a tehetségét, John ismétlést követelt.
Sherlock felajánlotta, hogy hajlandó hegedűn kísérni, így hát Molly, egy ménesnek elegendő csillámmal a szemében énekelt. ( A hegedűhöz John ragaszkodott, mondván, hogy szép gesztus lenne, ha hegedülne valamit.)
Lestrade néhány anekdotát mesélt el, majd megfenyegette Johnt, hogy ezeket nem akarja viszontlátni a blogján. Sherlock hozzátette, hogy a tortás balesetet se.
- A Rózsaszín Detektív – jegyezte meg mosolyogva Molly. Ezen ismételten jót derült a társaság, Sherlock őszinte bosszúságára.
Végül eljött az indulás ideje. Moly még egyszer megköszönte az ajándékokat, azt hogy eljöttek és jó éjszakát kívánt.
Nekitámaszkodott az ajtófélfának, úgy hallgatta, ahogy beszélgetés közben lesétálnak a lépcsőn.
Valami szóváltásba keveredhettek, mert a szavakat nem értette, de a hangsúlyból ez tisztán kiérződött. Aztán elhallgattak és az egyikük elindult felfelé. Molly biztosra vette, hogy valamit itt hagytak és örült, hogy még nem zárta be az ajtót.
Sherlock bukkant fel a lépcsőn, Molly szíve pedig hevesebben kezdett dobogni, ahogy megállt előtte. Elpirult, ahogy Sherlock óvatosan két kezébe vette az arcát, és önkéntelenül lesütötte a szemét.
Sherlock lágyan elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt az arcára. Aztán lehajolt és Molly fülébe súgta:
- Boldog szülinapot Molly Hooper!