Sír
került a temetőbe,
öreg fűzfa közelébe.
Két angyal is reá szállott,
ők vigyázzák az örök álmot.
öreg fűzfa közelébe.
Két angyal is reá szállott,
ők vigyázzák az örök álmot.
Szél
sodor zörgő falevelet,
mint elkóborolt emlékezet,
járja újra rögös útját,
mint elkóborolt emlékezet,
járja újra rögös útját,
keresve
elveszett boldogságát.
Könnyezik
az azúr égbolt,
minden elmúlik, mi egyszer volt.
S nem marad utánunk más,
csak csöndbe vesző jajkiáltás.
minden elmúlik, mi egyszer volt.
S nem marad utánunk más,
csak csöndbe vesző jajkiáltás.
No, jöttem a kritikus elemzéssel - így kora reggel (nem kell félni, próbálok építő lenni).
VálaszTörlésAkkor máris a legelső, ami szemet szúrt: AZ ELEJE. :D Az első sor számomra egy akkora logikai/értelmi tudathasadást eredményezett, hogy egyszerűen nem tudok tovább menni, ezért ettől - ha lenne is több (biztos, hogy vagyok olyan neveletlen, hogy a kákán is csomót keresnék) - a többi hibát nem látom. De mit is jelent ez a logikai megbotránkozásom.
"Sír került a temetőbe" Hülyére venni az olvasót? Mintha azt mondanád, hogy tanuló van az iskolában, vagy banálisabb hasonlattal élve, banán van a banánfán (hehe, milyen banális vicc). A világ legegyszerűbb és leglogikusabb megoldása egy jelzővel ellátni a mondat állítását/alanyát: "Új sír került a temetőbe/öreg fűzfa közelébe." Mellyel máris egyfajta ellentétpárt fűztél össze, amitől a lírára vágyó átlagközönség úgy ráront a többi sorra, mint ahogyan a vén kecske is megnyalja a sót.
Tagolási szempontból: ha már elmúlás, pár "..." belefért volna, főleg a 3. versszak 2. sorzárásához (pláne, hogy "S"-vel kezded a 3. sort.)
Na és innentől jön a megrészegült Pozythron, aki csak jót tud már mondani - a történetmesélés (avagy mit meséltél nekem).
A két angyal valahogy az én szememben a "sajátverziós" kezdéssel az ellentétpárt meglovagolva "jó" és "rossz", az élet két társadalmi, etikai hasonlatban élő fogalmat hordozza magával. "Történetem" további eseménye a zörgő falevél mintájára elkezd az egyikük körútra járni a temetőben, ezáltal az angyalok nálam már az emléket hordozó alakokká váltak. Az újra járt út lehet időbeli és térbeli is, de a zörgő falevélhez ragadott elmém inkább a temetési útvonalat járja be, ami erőst térbeli/vizuális, mint időbeli. Erre a szalagra továbbfűzve az ott maradt angyal égi könnyei, oder mezei felhők sirató szemei emlékeztetik az elmúlás gyötrelmeire illetve a felejtésre. Végül összegzésképpen a legalapvetőbb filozófiai kérdést veti fel nekünk a zárás: Mi lesz velünk a halál után?
Hát ennyi voltam, aztán csak így tovább: +1