Kicsit másképpen

Tartalom: John Watson kocsmába megy, vagyis sajátosan gyászol. Az ital hatására gondolkozni kezd, aminek érdekes, de legalábbis kellemetlen következménye lesz, néhány emberre, tárgyra, és egy kicsit az Univerzumra nézve.

Figyelmeztetés: Nem slash!
Korhatár: -
Stílus: humor, némi Galaxis Útikalauz Stopposoknak beütéssel, egy csipetnyi elvetemültség, és talán egy egészen leheletnyi dráma. Ha valamit találtok még, szóljatok!
Megjegyzés: A sztori a zuhanás után játszódik, de innentől kezdve ne keressetek párhuzamot a BBC sorozattal. Jah és ez az első ficem, szóval úgy olvassátok.

Háborgó lélek

Ma megint rájöttem, hogy én egy romantikus hülye vagyok, ráadásul egy másik bolygóról is származom, mert ha bennszülött földlakó lennék egész biztos, hogy nem kaptam volna sokkot pár kijelentéstől. Ad egy) Amerikában már nem kötelező írni-olvasni tanítani a gyereket, ad kettő) valamelyik államban a kissrácot, max 3-4 éveset elviszik egy gyárba, majd megkérdezik hogy akar-e majd ott dolgozni. Mire szerencsétlen mit is felelne mást, mint hogy igen, elvégre jóformán még azt se fogta fel teljes egészében, hogy ő kicsoda. Mondjuk ezt nem annyira hiszem el, de könyörgöm, álljunk már le egy percre! Vágjuk be a vészféket a Fejlődés nevezetű mozdonyon, és nézzünk körül hova is jutottunk!
Miért nem kell irni-olvasni? Talán a gyerek arra legyen büszke, hogy analfabéta? Hogy elfelejtette a múltját és elfelejtette, mit is jelent, hogy az adott helyhez tartozhat? Felejtse el a büszke, hősi, nagy tetteket, a véresőt, mindazt amiből tanulhat, és következtethet? Felejtse el a gyökereket, az őseit, a régi világot, és maradjon ostoba? Egyáltalán hogy vehetik el tőle a szabad választást, ami majdnem ugyanaz, mint a szabad akarat, a fejlődéshez vaó lehetőségét, a tehetsége kibontakoztatását, a próbatételekhez való jogát, a saját öntudata kifejlődését, a kérdések feltevését? És mégis milyen jogon vonják kétségbe az írás és olvasás létszükségletét? Miért és egyáltalán hogyan mondhatják azt szükségtelennek, ami a lélekhez, szellemiséghez, öntudathoz és általában véve az emberiség misztériumához íly nagymértében kötődik? Ennyi erővel azt is mondhatnák, hogy feleslegesek a könyvek, a festmények, zenék, szobrok, kastélyok, várak, múzeumok, virágok, kertek, kézműves alkotások, a divat, a szakácsművészet, a borászat, a színház, a sportok, a tudományok, iskolák, templomok, kórházak, de még maga Isten is! Anyagi hasznot úgyse húznak ki belőlük, legalábbis nem túl sokat, hiszen nem azon van a hangsúly, tehát nyugodtan égessék fel, tüntessék el, söpörjék le, mintha sose létezett volna, és degradálják le az embert holmi mikrochippel irányítható, nagy mennyiségben és büntetlenül dolgoztatható androiddá. Hiszen úgy tűnik, valóban csak az számít, hogy minél többet áldozzanak a Pénz oltárán. Micheangelo meg faragjon széklábat.
Ennek a rövidebb és kevésbé összetettebb verzióját a csoporttársaimnak is előadtam, mire ennyi volt a reakció:
- Te melyik bolygóról jöttél?
Ez volt az a pillanat amikor végleg a padlóra kerültem. Tényleg cinikusnak, rosszindulatúnak, közömbösnek, vagyis Fogyasztónak kell lenni ahhoz, hogy azt mondd ember vagy? Tudom, hogy az élet piszok nehéz, itt meg pláne, és senkit nem kimél a sors, de attól még nem lehet elhinni, hogy vannak csodák, hogy Isten él, hogy a barátság erőt ad, hogy létezik az igaz szerelem, lelkesedni, száguldani, repülni, őrizni a lélek tüzét, vagyis megélni mindazt ami bennünk van? Tudom, hogy sokat kell tűrnünk, és lenyelnünk a békát, amely nagyobb, mint a torkunk, a saját börömön  is érzem, de ettől nem lehet összefogni? Nem lehet túllépni a saját árnyékunkat, összekapaszkodni és valamit fordítani? Attól, hogy a győztesek írják a történelmet, még a vesztesek is ott vannak, és ők is emlékeznek. Mindenki tehet valamit azért, hogy másképp legyen. Még ha az csak pár bejegyzés egy blogoldalon, az is valami, mert talán valaki meghallgat. Ha pedig meghallgat, meg is érthet, és ő is továbbadja. A szó elszáll, de olyan ereje van, ha megfelelő elme forgatja, mint a legélesebb kardnak, leghalálosabb méregnek, leggyorsabb golyónak.
Én hiszek ebben, még akkor is ha más ezt nem fogja fel, lenéz érte vagy kinevet. Kicsi és kevés, de a semminél több. Ugyan a mozdony sem lassít egy kavics miatt, de a sok kavicsból álló hegy már megállásra kényszerítheti.
Legyünk hát hegy!

Gyúrok vazze!

Végre oly hosszú kihagyás után lesodródtam edzésre. Gyors magyarázat: A Kard Rendje Lovagi Körbe tartozom, ahol a középkori vívást - birkózást- és az akkor létező fegyverek használatát sajátítjuk el. Nagyon dióhéjban ennyi lenne, és majd kiteszem az oldalunk linkjét, ahol mindenki kedvére rommá tájékoztathatja magát.
Szóval edzésre mentem, több-kevesebb mázlimra birkózó edzést tartottak. Ezen annyira nem kellett volna meglepődnöm, lévén minden hónap utolsó két edzése pusztakéz. Ezt tudatosítva magam vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam behozni a hiányzásaimat.
Mit ne mondjak, sikerült. A combom, vádlim, fenekem, karom, vállam, de még a nyakam is izomlázban szenved, és a lépcső lett az első számú közellenségem. Ennek ellenére élveztem, hiszen jó környezetben, jóbarátok között köptem ki a tüdőmet. Majdnem szó szerint is, mert volt egy-két pillanat amikor azt hittem, hogy hányok. Persze ez csak múló érzet volt, a szervezetem figyelmeztetett, hogy nem vagyok a régi formában. Azonban ha így folytatom, hamarosan újra belejövök, csak kitartás kérdése az egész. Meg aztán így van esélyem letenni az alkalmasságit.
Azért most mesélnék valami konkrétat az edzésről. Futással kezdtünk, és a két Duracell-nyuszi vezette a sort, Dalma a kebelbéli barátnőm meg Erik az ő barátja. Úgy kb. három perc után úgy döntöttem, hogy lassítok és inkább saját tempóban futom végig. Ez majdnem összejött, mert a vége előtt két körre váltottam át gyors sétára. (Tudnivaló, hogy nem a megszakadás a cél, hanem a bemelegítés, és mindenkire rá van bízva, hogy mikor lassít. Egy szabály van: tilos megállni). Ezután következtek a bemelegítő/erősítő gyakorlatok. Elsőnek volt egy olyan, hogy párokba álltunk, majd az egyikünk a fehér vonalra állt, míg a másik a háta mögé. Összekapaszkodtak, majd az elöl lévő húzta a másikat, aki természetesen nem hagyta magát. Ezt párszor oda-vissza, majd következő gyakorlatként négykézlábra ereszkedtünk egymással szemben, a fejek a másik vállgödrében, majd el kellett tólni egymást. Az egész leginkább arra hasonlított, mikor a szarvasok csapnak össze.
Következett egy érdekes pozitúra. Az egyik maradt négykézláb, míg a másik a hátára mászott, mintegy holt teherként, és őt kellett elvinni a terem egyik végébe, majd vissza.
Pontosan nem tudom, hogy milyen gyakorlatok voltak és milyen sorrendben, mert azzal voltam elfoglalva, hogy megcsináljam őket. Viszont emlékszem volt még két, különösen szép feladat. Az egyiknél a pár valamelyik tagja felmászott a bordásfalra, majd innen vette a másik a nyakába, hogy aztán gyakorlatilag guggolást csináljon. Természetesen az alul lévő, és természetesen mindketten fogták a bordásfalat. Nekem itt szerencsém volt, mert a Dalmával voltam párba aki vékony, energikus alkat, így tudtam tízet csinálni, de semmi többet. Értelemszerűen fordítva nem működött.
A másik feladat hasonló volt, csak mi lányok a Petivel csináltuk (Heitter Péter, nagybetűs Oktató). A szitu hasonló, mint az előbb, tehát újfent egymás nyakába másztuk, csakhogy itt a felül lévő csinálta a feladatot. Elengedte a korlátot és szép lassan hátradőlt, vagyis felülést csinált a levegőben. Csak az első öt volt félelemetes, a többit élveztem, bár a hasizomra is gyúrnom kell még.
Persze birkóztunk is, részemről kifulladásig, vagyis egészen addig a pillanatig amíg nem éreztem azt hogy könnyűek a végtagjaim, mert az azt jelentette, hogyha folytatom csak túlterhelem magam és meghúzom valamim, vagy hasonló. Mondjuk ez már a vége felé volt, addig meg küzdöttem, ahogy a csövön kifért. Peti egy puszit is nyomott a homlokomra dicséretképpen, amire én marha büszke vagyok.
A két órás edzés minden pillanatát nem lehet visszaadni, de az egésznek van egyfajta mazochista beütése, mert az ember lánya élvezetét leli benne, hogy szenved, izzad, felnyalja a padlót, küzd, mert olyasmit ad cserébe amire még mindig a mai napig nem találtam megfelelő szót.
Meg a társaság elvetemültsége, barátságossága sem elhanyagolható szempont, úgyhogy mindenki menjen és nézze meg magának! Ez itt a reklám helye.
Tudom tartozom két könyvajánlóval, de még gépelni is fáj, izomlazító meg nincs a közelembe, szóval legyetek türelemmel még egy kicsit.  

Nesze nekem!

Enyhén szólva is begazoltam.
Ideges lettem.
Begyulladtam.
Megrémültem.
Ide-oda rohangásztam, mint egy mérgezésben szenvedő hiperaktív egér és hol az egyik falba, hol a másikban vertem bele a fejemet a falba.
Hogy miért is? A válasz két szó: alkalmassági vizsga.
Persze lehet, hogy túlreagálom, de akkor is szíven ütött, mikor szembesültem a teljesíteni valókkal. Elsőnek a 2000 méter futással. 2000 méter! Áááá!
Jól van, jól van, lehiggadok, mert így sose tudjátok meg, hogy pontosan merre hány méter. Szerintem eddig se nagyon derült ki számotokra, de hát így legalább az esély fennáll.
Szóval rengeteget gondolkodtam azon a kérdésen, hogy merre is tanuljak tovább, egyáltalán mit is akarok kezdeni az életemmel. Mert abban biztos vagyok, hogy nem nagyon szándékozom aktatologatóként leélni az életemet. Kivéve akkor, ha érzem azt, hogy a munkámnak van látszatja is, méghozzá záros intervallumon belül. Meg aztán bennem van a heroikus ösztön, és egyszer tuti megmentem a világot, amit megint ki kéne nyílvánitani valahogy. Ekkor jött a zseniális ötlet, aminek egyenes következménye a fenti reakciók, hogy legyünk katasztrófavédelmisek! Hogy ez pontosan honnan jött, számomra is rejtély, de a tetszésemet az elnyerte.
Úgyhogy belevettem magam a karok és szakok világába és megtaláltam a megfelelő helyet. Itt jött a meglepetés, hogy alkalmassági vizsgát kell tenni. Egyöntetű vélekedés szerint nem tudnám megcsinálni, mire bennem azonnal felhorkant a büszkeség, hogy dehogyisnem! Aztán ma megtaláltam a pontos követelményeket és meginogtam. Túl is reagáltam azonnal, de hát én ilyen vagyok. Előbb kétségbe szoktam esni, hogy ne akkor pánikoljak, mikor aztán végképp nem kéne. Volt már rá példa, hogy bevált.
Szóval ideje összeszednem magam és alaposan rágyúrni a dologra. Mert nem fogom hagyni, hogy holmi félelemgombócok megakadályozzanak abban, hogy felvételt nyerjek. Különben is hogy néznék a tükörbe, ha nem tennék meg mindent azért, hogy sikerüljön? A ponthatárok még így is megbuktathatnak, de a lényeg, hogy küzdjek keményen, mert ahogy a szólás is tartja: Segíts magadon Isten is megsegít.
De ettől függetlenül tartok az egésztől.
Na kitomboltam maga. Persze nem egészen, majd csak az edzésen. Anyám azt mondta vigyem el a papírt és kérjek segítséget. Mivel rég jártam lent, így aztán kicsit cikinek tartom, de beválhat. Nem olyan társaság.
Jah, amúgy elárulom, hogy az első amit megjelöltem a hangzatos bűnügyi igazgatósági (bűnügyi hírszerzői) névre hallgat. Remélem nem csak előttem derengett fel a "kém" szó. Ez ugyan csak képzelgés, de jólesik az ember lelkének. Jah és ide nem kell alkalmatosságit tenni, tehát azért ravaszkodtam is. Mindazon által ez nem jelenti azt, hogy nem fogok keményen küzdeni, mert ki akarom érdemelni. Illetve oda akarok járni.
Most olvastam át a szak leírását is.
Nem kellett volna, mert egyiket se érzem magamban a követelmények közül. Jó, persze most ideges vagyok, a nyelvet meg csak megtanulom!
Jó ez nem igazán bejegyzés, inkább önnyugtatás, de szükségét éreztem.
Holnap majd kárpótollak Titeket pár könyvajánlóval.

Elmúlás

Sír került a temetőbe,
öreg fűzfa közelébe.
Két angyal is reá szállott,
ők vigyázzák az örök álmot.

Szél sodor zörgő falevelet,
mint elkóborolt emlékezet,
járja újra rögös útját,

keresve elveszett boldogságát.

Könnyezik az azúr égbolt,
minden elmúlik, mi egyszer volt.
S nem marad utánunk más,
csak csöndbe vesző jajkiáltás.

És megint hétfő...

Ahogy a cím is mutatja, ez a bejegyzés biza a hétfőkről szól. Vagyis konkrétan erről a hétfőről, ami úgy jött velem szembe, mint egy ázott, loncsos kutya. Később se maradt le a nyomomból, így a végén én untam el, hogy folyton ott lebzsel mellettem. Ennek eredményeként kis híján bealudtam jogon.
Az óra a neve ellenére közel sem annyira unalmas, de nem is az a hiperszuper izgalmas dolog, amit az ember előszeretettel hallgatna. Már csak azért sem, mert olyan csúnya kifejezések is szerepelnek benne, mint szolgalmi jog meg hasonlók, amik közül per pillanat egy sem jut eszembe. Ilyen nehezek. De ezek mellett a dolgok mellett tanultunk néhány hasznos fogást is, ami sajnos a BTK-ba ütközik, ergo én ezeket úgy sorolom fel, mint elkerülendő tevékenységet. Nem tőlem hallottátok tehát, hogy egy kellemetlenkedő, folyamatosan a kijárat elé parkoló agybeteg üvegjeire kenjetek zsírt, jó vékonyan. Egy darabig kapirgálhatja mire egyáltalán lejön. Vannak aztán az élelmesebb megoldások, mint út terelő bábukkal elrekeszteni a feljárót. Ezeket legfeljebb az útkezelők fogják hiányolni. Ha pedig tudomással bírtatok minderről, akkor csak megerősítettem, hogy ezek az eljárások törvénybe ütköznek. ( Az már más kérdés, hogy talán jobban működnek)
Ami viszont különösen megragadta a képzelőerőmet, hogy ha gyufát egy nagyobb bevásárlóközpontban, az eladó kirohan és lekapcsol mert ad egy) nem látszol tizennyolcnak, ad kettő) az a cigihez jár és anélkül nem veheted meg. Ez lehet, hogy nem így van, de én így szűrtem le, és így is elég hülyén hangzott. Valószínüleg nem a cigit gyújtod meg vele, hanem a kályhát, hiszen egy öngyújtó sokkal megfelelő eszköz erre. Magyarán fagyjál meg, d a gyufát nem vehetsz. Csak tudnám hova lesz a nagy ügybuzgalom a szeszes italoknál? Tőle eleddig egyszer kérték el, de szerintem csak ellenőr járt a környéken. Könnyedén kiadják bárkinek, elég csak annyit mondani, hogy apunak/anyunak/egyéb családtagnak lesz, és a kutya nem vonja kétségbe. Akkor egy gyufán mit aggályoskodnak? Hiba van a rendszerben nem is kicsi.
Ezzel az egy előadással azonban le is tudtuk a sulit mára. Hogy mekkora káosz és tombolda volt/van/lesz azt talán egy másik alkalommal mesélem el, mikor beszerzek egy kislámpát és sötétben is jól látom ezeket a billentyűket.
De a hétfő dübörög tovább és csak belém mar, mikor a továbbtanulással foglalkozom. Most veszek egy mély, nagyon mély levegőt és nem fakadok ki, hogy kilencezer forintba kerül az, hogy egyáltalán elfogadják a jelentkezést! Ráadásul csak három szakot jelölhetsz meg díjtalanul, mert a többi két-háromezer pluszba. Rohadtul igazságtalannak tartottam és tartom most is, de szerintem ezzel egyetért mindenki aki átesett hasonlón. Momentán egy felsőfokú szakképzés utolsó félévét nyüvöm és szeretnék továbbmenni, de három hely riasztóan kevés. A ár meg riasztó. Szerintem Állam Bácsi könnyedén kifizethetné, még csak bele se kéne nyúlnia a zsebébe. De hát ő elkölti luxusautókra, nyaralásra, öreganyám vasporos valagára, már bocs a káromkodásért. A plakátokról meg a behízelgő nyalizásáról nem is szólva. Nem is megyek bele, mert holnap lecsuknak a hatóságiak királykáromlásért. Elírtam, zsarnokot akartam.
Hát igazából ennyi lettem volna mára, vagyis még pár verset fellövök Pozhytron kedvéért. Meg a Tietekéért is.

A vasárnap egy gyönyörű nap.
Elméletileg.
Gyakorlatilag hajtépés és sikoltozás, mert nem tölthetem el szűk családi körben, mert köszöntés lesz. Ez persze önmagában még nem akkora hű de nagy probléma, de lejött a győri öreganyám, akihez igen vegyes érzelmek kötnek. Alapjáraton, olyan két-három óráig birom, iskola alatt egy hétig, mert tőle járok be, de az már sokk, amikor a hétvégi kipihenés során beállít.
Tudnivaló, hogy minden embernek szüksége van személyes térre. Ezt úgy képzeljétek el, mint egy láthatatatlan buborékot, ami megszabja azt hogy milyen távolságban találod kényelmesnek, elviselhetőnek, illetve kínosnak egy másik egyén jelenlétét. Persze egyéntől, lakóhelytől, személyes mizébizéktől függ, de mindenkinél megvan. Nos én alapvetően falusi vagyok, tehát a személyes terem is nagyobb, és ez ugye sérül a városi panelban való tartózkodás közben. Hát ezt hétvégén szépen ki tudom pihenni, fel tudom tölteni az erőtartalékaimat, úgyhogy bírom a gyűrődést. De amikor a fent említett öreganyám lejön, ennek szépen lőttek. Előre félek, hogy jövő héten nagyon agresszív leszek, mert villog az akum, hogy tizenöt százalék vagy kevesebb maradt.
És ezért a torta sem kárpótol.
Nagyon nem.
Van egy olyan érzésem, hogy bele fogok őrülni.
És ugye megszökni sem lehet, mert a többi családtagok nem igazán értik meg az ember eme álláspontját, úgyhogy szépen csapdába szorultam. Csak azt remélem, hogy a templomba nem kell mellé ülnöm.

Három...Kettő...Egy...Kilövés!

Üdvözlet Világegyetem!
Tudom, hogy én az Univerzum szempontjából csak egy kiflicsücsök morzsája vagyok, na de hol van az megírva, hogy ez a morzsa nem tudathatja, azt amit szeretne? 
Sehol.

Tehát immáron sokadszorra megpróbálkozom a bloggal, meg a novelláim, verseim internetes publikálásával, mert bízom benne, hogy egyszer majd sikerem lesz. 
Amit így kezdésnek érdemes tudnotok, hogy életem örök és hatalmas szerelme a SZÍNHÁZ. Jobban mondva a Győri Nemzeti Színház, és ez most ez ekkora nagy reklám. Ne lepődjön meg senki, ha egyik nap bekukkantva rózsaszín ömlengéssel találja szembe magát, mert az csak az aktuális darab méltatása lesz. És hát valakinek ellensúlyozni kell Fáy-t is. 
Ezenkívül lesznek még itt könyv-film-sorozatajánlók is, mert meglátásom szerint abból, amit én nézek, nagyon szerény a felhozatal. Remélem azért ti is kedvet kaptok egyhez, kettőhöz, mert hát ez is a célom. Rajongjunk együtt!
Hát igen, van egy ilyen énem. Igazából sok énem van, akikkel néhanap el is beszélgetek, de nyugi, ez még nem skizofrénia. Csak néha jobb töb szemszögből látni ugyanazt a dolgot. Visszatérve fangörl énemre, őt pórázon, kenyéren és vizen tartom, mert hajlamos a rózsaszín ömlengésekre, indokolatlan és zajos örömsikolyokra, és hasonló, túlzásba vitt rajongói megnyilvánulásokra.
Még mit is kell tudni erről a blogról?
Talán csak annyit, hogy csak annyira szabad komolyan venni, mint egy nyári, szombat délutánt.
Jó olvasást, és kellemes szórakozást!